Mikor először hallottam az alapjövedelemről, bevallom tetszett. Persze ez természetes, egy Fausti ajánlat mindig csábító, hiszen ez a lényege.
Alapjövedelem! Megjutalmazunk és mindezért csak annyit kell tenned, hogy megszületsz és leszel. Mint a tengerimalac a terráriumban. Én majd gondoskodom a betevődről, te meg csak cuki leszel. Megvalósíthatod önmagad, nincs rajtad a napi betevő megkeresésének kényszere. Hogy ez mennyi lesz, ki fogja szabályozni és hogy mit dolgozhatsz, ha kevesled? Ne foglalkozz vele. Elég lesz, és megvalósíthatod önmagad.
Mi szeretnél lenn?
Sofőr? Az nem lehetsz, bocsi de az önvezető járművek biztonságosabbak, megbízhatóbbak, gazdaságosabbak.
Újságíró? Arra nincs szükség, bocsi de a "Nem hiszed el" közösségi médiás cikkeket egy alapalgoritmus is összedobja, komolyabbakra pedig nincs igény.
Pénztáros? Az az igazság, hogy az önkiszolgáló kasszák az új biztonsági rendszerekkel, már nem igénylik az emberi felügyeletet.
Remegő kezű sebész? Még kárt teszel a paciensben.
Útlevélkezelő? Viccelsz? A mai biometrikus azonosítás mellett?
De meddig lesz szükség a lassú, drága, pontatlan programozókra, ha valamelyik műhely kihoz egy működő mesterséges intelligenciát?
És a sor végtelen. Már ma le lehetne cserélni hatalmas tömegeket robotokra.
De ne szomorkodj, hiszen adunk pénzt, és a városi környezetedben, ahová bezsuppoltunk az elmúlt kétszáz évben, valósítsd meg magad.
Nem lesznek kollegáid, nem találkozol emberrel a boltba? De hiszen vannak közösségi oldalak virtuális csoportokkal.
Úgy érzed nyomaszt a panel valósága? Adunk virtuálisat.
Munka nélkül nem érzed magad fontosnak, depresszióba estél? Kiváló antidepresszánsaink vannak.
És pontosan ilyen tüneti kezelés az alapjövedelem. Elvesszük a munkádat, de adunk pénzt. Hát nem az a minden?
Az általános iskolában csak röhögtünk a "Munkát Kenyeret" szlogenen. Minek a munka, csak kenyér kell, esetleg némi cirkusz. Most negyven felett azért már máskép látom. Mondhatni felnőttem.
Nem vagyok szociológus, de ismerek, ismertem alkoholista munkanélkülieket és drogos milliomos csemetéket. Egy közös volt bennük, nem érezték, hogy fontosak. Egy nyomorult élet végén vagy a szenvedélyük végzett velük, vagy saját kézzel vetettek véget a kilátástalan szenvedésnek. Az egyiktől az alkalmasabbnak vélt testvére vette el az üzlet irányításának a lehetőségét, a másik gazdasági folyamatok törvényszerűsége folytán vált feleslegesé, de a lényeg, hogy nem kellettek.
A fejlődést megállítani nem lehet, vagy legalább is eddig még soha sem sikerült. Hát alkudozzunk. De szeretném tudni, mit kértek az alapjövedelemért cserébe.
Mert azt, hogy álljunk félre és mondjunk le az önbecsülésünkről, arról hogy számítunk, azt felejtsétek el.
Fele ennyi ember kell? Jó, dolgozzunk napi 4 órában. Csak negyed ennyi ember kell? Jó, dolgozzunk napi 4 órában és nyújtsunk plusz szolgáltatásokat.
De ha sumákoltok és a 36. oldal, lap alján, apró betűben, mintegy mellékesen megemlítitek, hogy egyébként életfogytiglani segélyre írtunk alá, annak fájdalmas vége lesz.
Nem állítom, hogy nem lenének olyanok akik fellélegeznének ebben a rendszerben és az utált munkájukat egy értelmesnek, hasznosnak érzett tevékenységre cserélnék, de nincs bennem szemernyi kétség sem, hogy a többség lecsúszna és csak vegetálna.
Ne álmodozzunk, a kegyelemkenyér édes íze gyorsan megkeseredne.
Egy Proli
