Eddig a problémákat jellemzően anyagi oldalukról közelítettem meg, de most ebben a kérdésben mégsem ezt az oldalt szeretném elemezni. Egyrészről ezt a témát már millióan kivesézték, másrészről miután több neves közgazdász is állítja, hogy az alapjövedelem kifizethető mindenkinek, akkor nem értem, hogy miért riogatnak a nyugdíjrendszer összeomlásával. Döntsék el végre, hogy most akkor van pénz, vagy nincs.

Viszont kerestem és nem találtam olyan írást ahol az öregségi nyugdíj társadalmilag káros hatásairól írtak volna. Holott szerintem (aki nem vagyok szociológus) elégé nyilvánvaló, hogy az öregségi nyugdíj, mind a reprodukciós kényszerre, mind a hagyományos családmodellre negatív hatást fejt ki.

A nyugdíjrendszerek előtt egy átlagos ember csak a családjára számíthatott miután elérte azt a kort, ahol már nem volt képes annyi munkát végezni, ami az életben maradáshoz szükséges volt. Ezért elemi érdeke volt, hogy megfelelő számú és minőségű utóddal biztosítsa az öregkori napjait. Ez hangozhat cinikusnak is de valójában egy fair üzlet. Felnevel egy generációt, amely cserében segíti az utolsó éveiben.

Nos az öregségi nyugdíj ezt a kényszert kiveszi a rendszerből. Az elmúlt évtizedekben a szociális ellátórendszernek "hála" egy átlagos ember végigélhette az életét egyedül, majd mikor már nem volt képes ellátni magát, akkor az évtizedek alatt kifizetett otthonáért cserébe bekerülhetett egy nyugdíjas otthonba. Mondjuk egy ilyen életvitelt segítő rendszert én inkább neveznék antiszociálisnak.

Ráadásként az öregségi nyugdíj az önállóság hamis látszatát biztosítja a nyugdíjasoknak. Hiszen ők befizették a nyugdíjjárulékot, mondják. Persze azt a pénzt, az ő aktív korukban nyugdíjban lévők eltartására fordították, de hát ki akad fenn ilyen apróságon.  És ezzel, hogy azt hazudjuk, hogy nem mi tartjuk el őket, csak olajat öntünk a tűzre. Mert ők szemben a gyermekeinkkel (nem a kamaszokra gondolok), büszkék. Mondjuk miért is nem lennének. Felneveltek minket, utakat, hidakat, házakat építettek. Ők ültették azt a körtefát amiről most mi majszoljuk a körtét. És most mindezek után száz dologban szorulnak segítségre. De legalább úgy érezhetik, hogy anyagilag függetlenek. Mert megkapják a nyugdíjat "amiért megdolgoztak".

Ebben a rendszerben sok idős ember él egyedül három szobás házakban, ahol kis kályhával, konvektorral csak a konyhát és egy szobát fűtenek télen, míg az unokáik harminc évesen, munka mellett a szülőknél laknak és nem tudják nyugodtan ágyba vinni az aktuális csajt (vagy srácot).

És még néhány személyes észrevétel, ami nem tudom mennyire általános, ezért nem mernék hivatkozni rá, de fontosnak gondolom megemlíteni, hátha mégsem csak az én környezetemben fordulnak elő.

- Az idősek hajlamosak felesleges hülyeségeket vásárolni, erre mondjuk mintha üzletág is épült volna

- Kiszolgáltatottabbak a bűnözőkkel szemben

- Sokszor kerülnek anyagi hátrányba, mert nem kérdezik meg gyermekeiket, de már nem értik az aktuális rendszert

- Büszkeségükre egy remek példa, hogy nem hajlandóak visszaadni a jogosítványukat akkor sem mikor már süketen, vakon, fogalmatlanul, közveszélyesen kóvályognak az utakon

- A gazdagabb nyugati országokban, ahol komolyabb nyugdíjakat kapnak, már olyan mértékben képesek eltávolodni a családjuktól, hogy az unokára vigyázás is nem kívánt terhet jelent. Ez jelentősen generálja a bébiszitter importot

- Szintén a gazdagabb nyugati országokban, a családjuk helyett szociális ápolókra bízzák inkább magukat, akiket szegényebb országokból importálnak

Miután megemlítettem néhány negatív hatást lássuk a nyugdíjrendszer pozitívumait.

Biztos megélhetés az öregkorban és függetlenség a gyermekeinktől. Hosszas gondolkodás után ennyi. Az ígéret, hogy befejezhetem az életemet egy öregek otthonában, ahol sorban tolják ki a lakótársakat fekete zsákokban, esetleg törött csípővel haldokolhatok a konyhakövön órákon át, reménykedve, hogy bár a gyerekek csak holnapra ígérték, mégis rámnéznek ma.

Szerintem érdemes lenne elgondolkodni egy olyan rendszeren, ami emberibb lenne. A most húsz éveseknek, a jelenlegi bizonytalan ígéret helyett, miszerint lesz majd nyugdíjatok 45-50 év múlva, mondjuk meg, hogy nem lesz. Úgy tervezzétek az életeteket, hogy a gyermekeitek fognak gondoskodni rólatok.

Ha nekem ezt mondák volna húsz évesen, biztosan nem várok negyvenig az első gyerekkel, amivel ráadásul mindenfajta tudatosság nélkül valószínűleg le is mondtam arról, hogy majdan lássam az unokáimat. Ehelyett korábban jött volna az utód, akit már úgy neveltem volna, hogy számítson rá, hogy amikor az ő gyermekei (az unokáim) felnőnek, akkor én a házamat az unokáknak adva beköltözöm hozzájuk. Akik, mivel én már nem kapok nyugdíjat, ezért nem fizetnek nyugdíjjárulékot, ellenben a gyermeknevelésihez hasonló juttatásokra jogosultak. Végül így valamelyest megőrizhető a büszkeségem is, hiszen eleve ebben a tudatban töltöm el az aktív 40-50 évemet és a gyermekeimhez költözésemmel megsegítem az ő gyermekeiket.

Ennek a rendszernek az előnye lenne, hogy:

- nem tolná ki az ember kényelmi szempontok miatt a gyermekvállalást,

- közvetlenül érdekelt lenne a megfelelő számú utódban,

- közvetlenül érdekelt lenne, hogy a gyermekei tisztességesek, szociálisan érettek és jól kereső felnőttek legyenek,

- az életét méltóságban a családja körében fejezné be,

- mivel a rendszer rugalmas lenne, akár 60 évesen is el lehetne menni nyugdíjba

- segítené a fiatalok lakáshoz jutását.

Tudom, hogy a fentiek egy része evidenciának tűnhet, de nekem az az észrevételem, hogy sajnos sok esetben nem az. Az emberek többsége nem foglalkozik sem a gyermekeivel, sem a szüleivel túlzott mértékben. Ennek persze nyílván van több oka is a nyugdíjrendszeren kívül, de én meg merem kockáztatni, hogy a legfőbb ok, az a szociális ellátórendszernek köszönhetően, a kényszer hiánya. És amíg számos témában szeretnék több állami szabályozást, addig a család kérdésében, pont azt szeretném, ha kivonulna innen az állam és nekünk kellene újra megtanulni, hogy mi is az a családi gondoskodás.

Azonban azok a közgazdászok amelyek a nyugdíjrendszer tarthatatlanságát hangoztatják, nem a több tízezer évig sikeres családmodellben látják a megoldást (amit még a mai napig sem sikerült teljesen szétbarmolni), hanem az öngondoskodásról papolnak. Csak nekem tűnik úgy, hogy az individualizmus megbukni látszik?

Végezetül had hivatkozzak egy klasszikusra, aki ezt nálam sokkal érthetőbben írja le:

"Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."

És végül egy megjegyzés: Mivel a téma bonyolult és szerteágazó problémákat vet fel (még az én radikálisan egyszerűsítő gondolkodásmódomban is), választanom kellett, hogy a szokásos egy-két oldalas formátumnál maradok, vagy 20-30 oldalban kitérek több dologra is, mint például a meddőség, elvált szülők, munkanélküli utódok, öngondoskodás, stb. Mint látható, az előbbinél maradtam és konkrétumok helyett, csupán a szerintem kívánatos irányt vázoltam. Továbbá most először elnézést is kérek, ha helyhiány miatt helyenként túl nyersre sikeredett az írásom, hiszen mégiscsak a szüleinkről, nagyszüleinkről van sok helyütt szó.