Divatos téma, ráadásul most tervezzük a másodikat, így az első posztom, amibe be tudtam vonni a feleségemet is. Persze a saját és ismerőseink helyzete mellett a Google segítségével szétnéztem a világban is. Mikor megtaláltam Domicát, a példaértékű korfájával és az alacsony női foglalkoztatási rátájával, már azt hittem a kezemben a bölcsek köve, Aztán még ránéztem néhány alacsony női foglalkoztatással bíró országra és csalódnom kellett. Aznap este elmerültem az adatokban és azt találtam, hogy nem lehet összefüggést találni a GDP, női foglalkoztatottság, kulturális háttér, és a korfa viszonylataiban. Persze be kell ismernem, nagyon kevés adathoz jutok.

Ezért ez a poszt most mellőzni fogja a tőlem megszokott háttér-információkat és csak a környezetemben látottakra fogok tudni támaszkodni. Továbbá, mivel nem szeretnék túl széles frontot nyitni, ezért nem foglalkozok az abortusszal és az örökbefogadással sem, mivel ezek önmagukban megérnek egy külön posztot.

Kezdjük talán a saját példámmal, hiszen mégis csak ezt ismerem a legjobban. 41 éves voltam, mikor a fiunk megszületett. Túl öreg. Mindenesetre még szeretnénk egyet, had tanulja meg a gyerek idejekorán, hogy a forrásokat meg kell osztani másokkal is. Ellenben valószínűleg nem fogok már táncolni az esküvőjén és nem fogom magamhoz ölelni az unokáimat. Viszont meg tudok adni neki mindent amit szeretnék. Úgy látszik az élet mégis egy zéró összegű játszma. Akárhányszor beszélgetünk róla a feleségemmel (ő nyolc évvel fiatalabb nálam, statisztikailag 16 év boldog özvegység vár majd rá), mindig arra lyukadunk ki, hogy nem ment volna korábban. 31 voltam mikor egymásra találtunk, Magyarországon dolgoztam melósként. Ez azt jelenti, hogy hónapról hónapra éltem zéró megtakarítással. Nem panaszkodom, mindig volt pénzem szigetre, rock maratonra, voltra és minden hétvégén buliztam. Kellemes életem volt, kerestem az igazit és számíthattam a családomra ha megszorultam. Aztán jött Ő és kapcsolatunk túlélte a nálam addigi rekord fél évet. Látszott, hogy ez komoly lesz és én ott álltam üres zsebbel, technikailag a szüleim házában. Mindketten eléggé független személyiségek vagyunk, így az szóba sem jöhetett, hogy a szülőknél rendezkedjünk be. Életemben először elgondolkodtam, hogy mi várható az elkövetkezendő évekre. Kettőnk fizetése éppen hogy meghaladta a 200 000 forintot, a drágám munkahelye bizonytalan volt (határozott idejű szerződés, amit hosszabbítgattak), megtakarításunk szinte semmi, viszont mindkettőnk fiatal, és mindketten beszélünk angolul és németül. Irány külföld. Hét év múlva volt két kocsink, tízmillió forintnyi valutánk és némi befektetésünk Magyarországon. Jöhet a ház és a gyerek(ek). Én pedig 41 lettem. Pár évet spórolhattunk volna ha szerzetesként élünk, de sokat nem. Vállalhattunk volna gyereket korábban? Persze és ott ragadtunk volna egy albérletben, amiből nagy nehezen kikecmereghetnénk egy 25-30 éves adósrabszolgaság árán. És elfizetnénk kamatokra azt a pénzt, amit most a gyerek oktatására fordíthatunk. Vagy kuporoghatnánk a szülőknél, óhatatlanul halmozva a konfliktusokat. Tudom, hogy régen három generáció élt együtt (édesapámtól sokszor hallgattam), de akkor más volt a kulturális háttér és a szülők a 20-as években jártak. Húszonévesen, gondolom én is szívesen hagytam volna a gyereket az akkor negyvenes nagyszülőkre, akik rendelkeztek minden szükséges tudással. Most a 72 éves nagypapa nem tudja a tabletett rácsatlakoztatni a tévére, hogy ott nézhesse a gyerek a Pocoyo-t. Egyszóval ez már nem működik, bár csodálatos az a pár óra is amíg ott tudjuk hagyni a kicsit.

Amiket elsoroltam, mint bukatókat, azokra szinte mind tudok példát mutatni a környezetünkből. Vannak barátaink, akik korán belevágtak pénz nélkül és még most is küszködnek, az ingatlanhitellel. Vannak barátaink, ahol hegyekben áll a pénz, de túl sokáig vártak és most szegény leányzó negyven felett már csak az orvostudományban bízhat. Másik barátaink a szülőknél laknak és állandó a feszültség, és sajnos sokan vannak akik csak várnak egyre apadó reményekkel.

Tehát mi is kell a gyermekvállaláshoz?

Először is fel kell nőni. Lehet, hogy hülyeség, de szerintem ez egyre nehezebb. Nincs semmi kényszer, sőt. Manapság teljesen normális, hogy valaki 40 évesen a szüleinél lakik, számítógépes játékokat játszik és egy vagy több avatárral az interneten él szociális életet. Ez külső nyomás nélkül nem is fog megváltozni, ennek érdekében akár a nyugdíjrendszert is kivezethetnénk, mint már arról írtam.  Senki sem jókedvéből nő fel. Miért is tenné? Mi vetekedhet a gyermekkor boldog felelősségmentességével? (Már megint a neveléshez lyukadtunk ki.) Ha nem tudatosítjuk ezekben az akár negyven éves gyermekekben, hogy nincsen ingyen ebéd és lubickolhatnak gondtalanul a langyos vízben, akkor már az első lépcsőfoknál elbuktunk.

Aztán meg kell találni azt a társat akivel mindezt végig fogjuk majd csinálni. Nos ezt mindenki oldja meg maga, de itt közbeszúrnám, hogy minden tiszteletem az egyedülálló anyáké, fogalmam sincs hogyan tudják megoldani.

Mindezek után kettejüknek kell rendelkezni 1000 eurónyi bevétellel a lakhatáson felül, hogy a pluszköltségek ne menjenek a kapcsoltuk rovására. Sok kapcsolatot mérgez meg a pénztelenség és egy gyerek pénzbe kerül.

Kell egy otthon. Ez lehet bérlemény is ha kellően hosszú távú, bár szerintem mindenkinek saját kertes családi házban kellene felnőni. Ennek a költsége legyen az bérleti díj, vagy törlesztőrészlet, az 1000 eurón felül kell, hogy rendelkezésre álljon.

Itt érkeztünk el oda, hogy jöhetnek a gyerekek, akiket már csak fel kell nevelni. Miközben mindenhol azt hallani, hogy az állam és a cégek is több gyereket szeretnének, a valóságban nincsen bölcsőde, ramaty az iskolarendszer és a cégek nem akarnak alkalmazni fiatal nőket, akik szülés előtt állnak és fiatal anyukákat akiknek néha otthon kell maradni a beteg gyerekkel. Tudom, hogy ezeket törvény szabályozza, csak nem működik a rendszer. Ezeket támasztják alá a személyes tapasztalataink és az ismeretségi körünk tapasztalatai. Tehát meg kell oldani, hogy a család anyagi biztonságát ne veszélyeztesse a gyerek. Most akkor vagy a férfi minimálbérének kell 1000 eurónak lennie, vagy a nő fizetését kell garantálni. Mondjuk kifizeti az állam, aztán behajtja a cégen büntetés, vagy adó formájában. Ezen felül a bölcsöde-óvoda-alsó tagozatos napközis iskola idejét össze kellene hangolni a nők munkaidejével. Például, ha az intézmények 8-tól 4-ig vállalják a gyereket akkor a 12 év alatti gyermekkel  rendelkező anyukák szigorúan 8:30 és 15:30 között dolgozhassanak. Szünidőre pedig kaphassanak extra szabadságot, mivel ha kitoljuk a gyermekvállalást a nagyszülők egyszerűen túl öregek, vagy elhunytak, mire a gyerek az iskolába ér.

Ez így talán durván hangzik, de az szerintem durvább, hogy néhány évtized alatt széthullik a társadalmunk és akkor mind a cégek, mind az állam mehetnek a sunyiba. Egyszerűen bele kell venni egy női munkavállalónál a kalkulációba, hogy 4-6 évet szülni megy, azután pedig az elkövetkezendő 12-18 évben napi egy órával kevesebbet fog dolgozni, valamint évente négy héttel több szabadságot kap. Ez például azt jelenti, hogy egy három gyermeknek életet adó nő egy 18 éves intervallumban a munkaideje 44 százalékát a gyermekeire fordítja. Ez 36 évre már csak 22%, összevonva a férfivel és negyven év munkaviszonnyal kalkulálva már 10% alatt vagyunk. Ha a gazdaság pedig mégsem bírná ezt a kiesést, akkor mi férfiak ezt napi 1,5 óra túlórával tudjuk eliminálni.

És végül, amin a legnagyobb vita volt köztünk a feleségemmel, mi legyen ha 18 évesen becsúszik a baba? A drágám szerint ez katasztrófa, a fiatal anyuka sorsa elrendeltetett: nyomor, szenvedés, kilátástalanság. Annyiban egyetértek vele, hogy a jelen viszonyok közt valóban igen komoly hátrányt jelent egy korai gyerek. Másrészről viszont biológiai szempontból sokkal ideálisabb fiatalon szülni, a körülményeken lehet változtatni és aki korán szül az a harmincas éveiben szabadul. Csupán a finanszírozást és a képzés lehetőségét kell biztosítani, hogy az anyuka harmincas éveiben friss tudással, munkára készen megjelenjen a munkaerőpiacon.

Összegezve: felelősségvállalásra nevelés, önálló lakhatóság megoldása, ezen felül minimum 1000 eurónyi jövedelem családonként és megfelelő napközis ellátás biztosítása a gyermek 12 éves koráig, a fiatalon szülő nők részére a megélhetés előre megfinanszírozása és a képzési-oktatási rendszerbe való rugalmas visszaintegrálódásának biztosítása.

Nem gondolom, hogy mindez nagy ár lenne egy 22. századi "újabb sötét középkor" elkerüléséért.

Megjegyzések:

Az ezer euró egy önkényes szép kerek összeg, ami a jelenlegi árszínvonalon (50 forintos pelenka, más által levetett használt autó, 40 000Ft/hó bölcsődei díj), nagyjából fedezi egy család szükségleteit. Azt, hogy ez mennyi is pontosan, valamint hogy hogyan képzelem a lakhatás megoldásának kérdését, későbbi posztokban kerülnek kifejtésre, de nem hiszem, hogy 20%-nál nagyobb lesz az eltérés, ha majd egyszer nekiülök.

A munkát évi 230 nappal és napi 8 órával számoltam.

Egy gyerekre két év kieséssel kalkuláltam, a feleségem például 22 hónapot hagy ki a munkahelyén, de ha lenne korábban bölcsődei férőhely akkor csak 20 hónapot nem dolgozna, viszont vannak az ismeretségi körünkben veszélyeztetett terhesek is akiknek már pár hetes terhességgel abba kell hagyni a munkát. Így jön ki nekem durva átlagban a 24 hónap.

Végül, biztosan lesz akinek fáj, hogy miért akarom következetesen mindig a nőt hazaküldeni. Nos egyrészről saját tapasztalatra alapozva, ők tudják megadni azt a gondoskodást, amire a gyereknek szüksége van. Én már 21. századi apuka vagyok. Pelenkázok, fürdetek, mesélek, énekelek (mondjuk főleg Tankcsapdát és Mötörhead-et), sőt még etetek is, bár ezt bevallottan utálom. Viszont ha például elesik akkor csak megnézem nem e tört el valamilye, nem e túl mély a seb, aztán maximum egy ölelés után mehet. Nem tudom úgy simogatni, csókolgatni, nyugtatgatni, mint a feleségem. A szeparációs időszakokról pedig már nem is beszélek, mikor hetekig nem lehet az anyja fél méternél távolabb. Egyszerűen mi férfiak ha megfeszülünk is nem tudunk anyákká válni és nem is hiszem, hogy erőszakot téve az anyatermészeten kellene.