Problémák és megoldások

Hogyan lehetne valóban segíteni a gyermekvállalást

2018. július 12. - Egy Proli

Divatos téma, ráadásul most tervezzük a másodikat, így az első posztom, amibe be tudtam vonni a feleségemet is. Persze a saját és ismerőseink helyzete mellett a Google segítségével szétnéztem a világban is. Mikor megtaláltam Domicát, a példaértékű korfájával és az alacsony női foglalkoztatási rátájával, már azt hittem a kezemben a bölcsek köve, Aztán még ránéztem néhány alacsony női foglalkoztatással bíró országra és csalódnom kellett. Aznap este elmerültem az adatokban és azt találtam, hogy nem lehet összefüggést találni a GDP, női foglalkoztatottság, kulturális háttér, és a korfa viszonylataiban. Persze be kell ismernem, nagyon kevés adathoz jutok.

Ezért ez a poszt most mellőzni fogja a tőlem megszokott háttér-információkat és csak a környezetemben látottakra fogok tudni támaszkodni. Továbbá, mivel nem szeretnék túl széles frontot nyitni, ezért nem foglalkozok az abortusszal és az örökbefogadással sem, mivel ezek önmagukban megérnek egy külön posztot.

Kezdjük talán a saját példámmal, hiszen mégis csak ezt ismerem a legjobban. 41 éves voltam, mikor a fiunk megszületett. Túl öreg. Mindenesetre még szeretnénk egyet, had tanulja meg a gyerek idejekorán, hogy a forrásokat meg kell osztani másokkal is. Ellenben valószínűleg nem fogok már táncolni az esküvőjén és nem fogom magamhoz ölelni az unokáimat. Viszont meg tudok adni neki mindent amit szeretnék. Úgy látszik az élet mégis egy zéró összegű játszma. Akárhányszor beszélgetünk róla a feleségemmel (ő nyolc évvel fiatalabb nálam, statisztikailag 16 év boldog özvegység vár majd rá), mindig arra lyukadunk ki, hogy nem ment volna korábban. 31 voltam mikor egymásra találtunk, Magyarországon dolgoztam melósként. Ez azt jelenti, hogy hónapról hónapra éltem zéró megtakarítással. Nem panaszkodom, mindig volt pénzem szigetre, rock maratonra, voltra és minden hétvégén buliztam. Kellemes életem volt, kerestem az igazit és számíthattam a családomra ha megszorultam. Aztán jött Ő és kapcsolatunk túlélte a nálam addigi rekord fél évet. Látszott, hogy ez komoly lesz és én ott álltam üres zsebbel, technikailag a szüleim házában. Mindketten eléggé független személyiségek vagyunk, így az szóba sem jöhetett, hogy a szülőknél rendezkedjünk be. Életemben először elgondolkodtam, hogy mi várható az elkövetkezendő évekre. Kettőnk fizetése éppen hogy meghaladta a 200 000 forintot, a drágám munkahelye bizonytalan volt (határozott idejű szerződés, amit hosszabbítgattak), megtakarításunk szinte semmi, viszont mindkettőnk fiatal, és mindketten beszélünk angolul és németül. Irány külföld. Hét év múlva volt két kocsink, tízmillió forintnyi valutánk és némi befektetésünk Magyarországon. Jöhet a ház és a gyerek(ek). Én pedig 41 lettem. Pár évet spórolhattunk volna ha szerzetesként élünk, de sokat nem. Vállalhattunk volna gyereket korábban? Persze és ott ragadtunk volna egy albérletben, amiből nagy nehezen kikecmereghetnénk egy 25-30 éves adósrabszolgaság árán. És elfizetnénk kamatokra azt a pénzt, amit most a gyerek oktatására fordíthatunk. Vagy kuporoghatnánk a szülőknél, óhatatlanul halmozva a konfliktusokat. Tudom, hogy régen három generáció élt együtt (édesapámtól sokszor hallgattam), de akkor más volt a kulturális háttér és a szülők a 20-as években jártak. Húszonévesen, gondolom én is szívesen hagytam volna a gyereket az akkor negyvenes nagyszülőkre, akik rendelkeztek minden szükséges tudással. Most a 72 éves nagypapa nem tudja a tabletett rácsatlakoztatni a tévére, hogy ott nézhesse a gyerek a Pocoyo-t. Egyszóval ez már nem működik, bár csodálatos az a pár óra is amíg ott tudjuk hagyni a kicsit.

Amiket elsoroltam, mint bukatókat, azokra szinte mind tudok példát mutatni a környezetünkből. Vannak barátaink, akik korán belevágtak pénz nélkül és még most is küszködnek, az ingatlanhitellel. Vannak barátaink, ahol hegyekben áll a pénz, de túl sokáig vártak és most szegény leányzó negyven felett már csak az orvostudományban bízhat. Másik barátaink a szülőknél laknak és állandó a feszültség, és sajnos sokan vannak akik csak várnak egyre apadó reményekkel.

Tehát mi is kell a gyermekvállaláshoz?

Először is fel kell nőni. Lehet, hogy hülyeség, de szerintem ez egyre nehezebb. Nincs semmi kényszer, sőt. Manapság teljesen normális, hogy valaki 40 évesen a szüleinél lakik, számítógépes játékokat játszik és egy vagy több avatárral az interneten él szociális életet. Ez külső nyomás nélkül nem is fog megváltozni, ennek érdekében akár a nyugdíjrendszert is kivezethetnénk, mint már arról írtam.  Senki sem jókedvéből nő fel. Miért is tenné? Mi vetekedhet a gyermekkor boldog felelősségmentességével? (Már megint a neveléshez lyukadtunk ki.) Ha nem tudatosítjuk ezekben az akár negyven éves gyermekekben, hogy nincsen ingyen ebéd és lubickolhatnak gondtalanul a langyos vízben, akkor már az első lépcsőfoknál elbuktunk.

Aztán meg kell találni azt a társat akivel mindezt végig fogjuk majd csinálni. Nos ezt mindenki oldja meg maga, de itt közbeszúrnám, hogy minden tiszteletem az egyedülálló anyáké, fogalmam sincs hogyan tudják megoldani.

Mindezek után kettejüknek kell rendelkezni 1000 eurónyi bevétellel a lakhatáson felül, hogy a pluszköltségek ne menjenek a kapcsoltuk rovására. Sok kapcsolatot mérgez meg a pénztelenség és egy gyerek pénzbe kerül.

Kell egy otthon. Ez lehet bérlemény is ha kellően hosszú távú, bár szerintem mindenkinek saját kertes családi házban kellene felnőni. Ennek a költsége legyen az bérleti díj, vagy törlesztőrészlet, az 1000 eurón felül kell, hogy rendelkezésre álljon.

Itt érkeztünk el oda, hogy jöhetnek a gyerekek, akiket már csak fel kell nevelni. Miközben mindenhol azt hallani, hogy az állam és a cégek is több gyereket szeretnének, a valóságban nincsen bölcsőde, ramaty az iskolarendszer és a cégek nem akarnak alkalmazni fiatal nőket, akik szülés előtt állnak és fiatal anyukákat akiknek néha otthon kell maradni a beteg gyerekkel. Tudom, hogy ezeket törvény szabályozza, csak nem működik a rendszer. Ezeket támasztják alá a személyes tapasztalataink és az ismeretségi körünk tapasztalatai. Tehát meg kell oldani, hogy a család anyagi biztonságát ne veszélyeztesse a gyerek. Most akkor vagy a férfi minimálbérének kell 1000 eurónak lennie, vagy a nő fizetését kell garantálni. Mondjuk kifizeti az állam, aztán behajtja a cégen büntetés, vagy adó formájában. Ezen felül a bölcsöde-óvoda-alsó tagozatos napközis iskola idejét össze kellene hangolni a nők munkaidejével. Például, ha az intézmények 8-tól 4-ig vállalják a gyereket akkor a 12 év alatti gyermekkel  rendelkező anyukák szigorúan 8:30 és 15:30 között dolgozhassanak. Szünidőre pedig kaphassanak extra szabadságot, mivel ha kitoljuk a gyermekvállalást a nagyszülők egyszerűen túl öregek, vagy elhunytak, mire a gyerek az iskolába ér.

Ez így talán durván hangzik, de az szerintem durvább, hogy néhány évtized alatt széthullik a társadalmunk és akkor mind a cégek, mind az állam mehetnek a sunyiba. Egyszerűen bele kell venni egy női munkavállalónál a kalkulációba, hogy 4-6 évet szülni megy, azután pedig az elkövetkezendő 12-18 évben napi egy órával kevesebbet fog dolgozni, valamint évente négy héttel több szabadságot kap. Ez például azt jelenti, hogy egy három gyermeknek életet adó nő egy 18 éves intervallumban a munkaideje 44 százalékát a gyermekeire fordítja. Ez 36 évre már csak 22%, összevonva a férfivel és negyven év munkaviszonnyal kalkulálva már 10% alatt vagyunk. Ha a gazdaság pedig mégsem bírná ezt a kiesést, akkor mi férfiak ezt napi 1,5 óra túlórával tudjuk eliminálni.

És végül, amin a legnagyobb vita volt köztünk a feleségemmel, mi legyen ha 18 évesen becsúszik a baba? A drágám szerint ez katasztrófa, a fiatal anyuka sorsa elrendeltetett: nyomor, szenvedés, kilátástalanság. Annyiban egyetértek vele, hogy a jelen viszonyok közt valóban igen komoly hátrányt jelent egy korai gyerek. Másrészről viszont biológiai szempontból sokkal ideálisabb fiatalon szülni, a körülményeken lehet változtatni és aki korán szül az a harmincas éveiben szabadul. Csupán a finanszírozást és a képzés lehetőségét kell biztosítani, hogy az anyuka harmincas éveiben friss tudással, munkára készen megjelenjen a munkaerőpiacon.

Összegezve: felelősségvállalásra nevelés, önálló lakhatóság megoldása, ezen felül minimum 1000 eurónyi jövedelem családonként és megfelelő napközis ellátás biztosítása a gyermek 12 éves koráig, a fiatalon szülő nők részére a megélhetés előre megfinanszírozása és a képzési-oktatási rendszerbe való rugalmas visszaintegrálódásának biztosítása.

Nem gondolom, hogy mindez nagy ár lenne egy 22. századi "újabb sötét középkor" elkerüléséért.

 

Megjegyzések:

Az ezer euró egy önkényes szép kerek összeg, ami a jelenlegi árszínvonalon (50 forintos pelenka, más által levetett használt autó, 40 000Ft/hó bölcsődei díj), nagyjából fedezi egy család szükségleteit. Azt, hogy ez mennyi is pontosan, valamint hogy hogyan képzelem a lakhatás megoldásának kérdését, későbbi posztokban kerülnek kifejtésre, de nem hiszem, hogy 20%-nál nagyobb lesz az eltérés, ha majd egyszer nekiülök.

A munkát évi 230 nappal és napi 8 órával számoltam.

Egy gyerekre két év kieséssel kalkuláltam, a feleségem például 22 hónapot hagy ki a munkahelyén, de ha lenne korábban bölcsődei férőhely akkor csak 20 hónapot nem dolgozna, viszont vannak az ismeretségi körünkben veszélyeztetett terhesek is akiknek már pár hetes terhességgel abba kell hagyni a munkát. Így jön ki nekem durva átlagban a 24 hónap.

Végül, biztosan lesz akinek fáj, hogy miért akarom következetesen mindig a nőt hazaküldeni. Nos egyrészről saját tapasztalatra alapozva, ők tudják megadni azt a gondoskodást, amire a gyereknek szüksége van. Én már 21. századi apuka vagyok. Pelenkázok, fürdetek, mesélek, énekelek (mondjuk főleg Tankcsapdát és Mötörhead-et), sőt még etetek is, bár ezt bevallottan utálom. Viszont ha például elesik akkor csak megnézem nem e tört el valamilye, nem e túl mély a seb, aztán maximum egy ölelés után mehet. Nem tudom úgy simogatni, csókolgatni, nyugtatgatni, mint a feleségem. A szeparációs időszakokról pedig már nem is beszélek, mikor hetekig nem lehet az anyja fél méternél távolabb. Egyszerűen mi férfiak ha megfeszülünk is nem tudunk anyákká válni és nem is hiszem, hogy erőszakot téve az anyatermészeten kellene.

Miért megy el egy proli szavazni?

Röviden: mert szégyellné magát, ha nem tenné.

Hosszabban: Mert szeretne aktívan beleszólni abba, hogy milyen irányba tartsanak hazájának ügyei és körülbelül ez az egyetlen fórum maradt, ahol ezt megteheti.

Tudom ott van a népszavazás, de az egyetlen ügyre vonatkozik és iszonyatosan drága. Havi 500 ezer per képviselővel számolva, a teljes négy éves parlamenti ciklus alatt, a teljes képviselői gárdára költünk el 5 milliárdot. Mert ennyibe kerül ez a mulatság.

És hát igen, ott van az utca. Hányszor hallom az értetlenkedő értelmiségieket, hogy miért nem vonulnak az emberek az utcára tiltakozni. Nos most kisegíteném őket néhány információval, amelyek egyébként elégé nyilvánvalóak.

Nos 2006-ban megtapasztaltuk mennyit érnek a tüntetések: Nagyjából semmit. Az embert pofán verhetik, elveszítheti az állását, cserébe kap némi konszolidációt. Ráadásul az ember dolgozik. Teszi ezt külföldön, teszi ezt két munkahelyen, teszi ezt heti hat napban, teszi ezt váltott műszakban. Emellett még szociális kötelezettségei is vannak, ballagásokra, temetésekre, esküvőkre, keresztelőkre kell elmennie. Aki kertes családi házban lakik, annak rendeznie kell a tüzelőt, javítani ezt-azt, gondozni a kertet, az állatokat. Ezen felül a lakosság 80%-ának nincsen semmi megtakarítása, mondhatni napról-napra él, és végül, de nagyon nem utolsó sorban a lakosság 75%-a nem Budapesten él. Nagyon hülyén veszi ki magát, ha az ember egy vidéki kisvárosban, vagy faluban, a főutcán skandálja az "Orbán takarodj!"-ot. Vagy utazzon fel a fővárosba tüntetni? Abból a pénzből, amiből a gyereknek kéne cipőt venni? És ez nem ócska populizmus, ez a rögvalóság. Nagyon sok embernek nincsen 7000 forintja vidékről felmenni tüntetni. És ezért a 7000-ért egyedül tüntetett egyetlen napot.

Mindezek mellett a tüntetés is egydimenziós. Egyetlen ügy ellen épül fel: takarodjon az aktuális kormány, ne legyen drágább az internet, ne zárassanak be egy jónevű egyetemet. Alapjellemzője, hogy valami ellen történik, mi pedig általában inkább valamit szeretnénk.

Szeretném, ha a fiunkat öt év múlva angol-informatika szakos iskolába írathatnánk, lehetőleg a saját településünkön. Szeretném, ha több rokonom nem nyomorodna, vagy halna meg feleslegesen a helyi kórházban. Szeretném ha a magyar bérek legalább a felét elérnék a nyugati béreknek. Kevesebb bürokráciát szeretnék, több online opcióval. Igazságosabb adórendszert szeretnék (progresszív személyi adózást, a cégek hatékonyabb megadóztatását). Átlátható, számon kérhető kormányzást. Jobb utakat szeretnék (nem kell mindenhová autópálya, jó a sima 2x2 sávos gyorsforgalmi is mezei alagutak nélkül). Szabad véleménynyilvánítást szeretnék (cégek, kormányzati szervek ne rúghassanak már ki embereket a privát véleményükért). Kevesebb állami pazarlást szeretnék.

Végül azt szeretném, ha elég lenne, hogy négyévente a fentiek fényében átnézhessem a kínálatot és megbízhassak valakit ezeknek a dolgoknak az intézésével.

Nem hiszem, hogy tényleg kötelességem lenne azt latolgatni, hogy hogyan alakulnak a nemzetközi elektromos áram árak a következő 15 évben.

Nem hiszem, hogy nekem kellene kitalálnom, hogy mi a probléma az egészségüggyel.

Nem hiszem, hogy nekem kellene összeállítanom az aktuális éves költségvetést.

Nem hiszem, hogy nekem kellene jogászkodnom.

De megértem, hogy az angol és finn atomerőmű-építések problémáit látva, nem az atomerőműveké a jövő.

Megértem, hogy ha azonos számú rákos megbetegedésre két és félszer több haláleset esik Magyarországon, mint Nyugat-Európában akkor ott valami nagyon nem jó.

Fel tudom fogni, hogy ha 20 év alatt (tax justice network) a magyar államadóság többszöröse (2010-ig 242 milliárd dollár) hagyta el az országot offshore-ba, akkor itt mi súlyosan meg vagyunk rabolva (6 millió forintot loptak el tőlünk fejenként, azaz egy átlagos négyfős családtól 24 milliót).

Angliában dolgozva látom, hogy nem normális ha az embert kirúgják a munkahelyéről mert mondjuk egészségesebb munkakörülményeket szeretne.

És mivel ezeket mind látom és értem ezért elmegyek szavazni, hogy rábízzam egy társaságra mindezen problémák kezelését.

Lehet, hogy megint csalódni fogok, de ha a hetedik nő után feladtam volna, hogy megtaláljam az igazit, most sokkal nyomorultabb életem volna. A fiunk pedig nem is létezne.

Zárásul had citáljam ide a klasszikus viccet, ami szerintem pontosan passzol a szavazás kérdésére:

Kohn imádkozik minden nap: 
- Uram, add hogy egyszer, csak egyszer ötösöm legyen a lottón, tisztes életet éltem, hittem, igazán megérdemlem 
Eltelik egy év, kettő, öt: Semmi 
Egy nap megint ima, mire fényesség támad és megszólal az Úr hangja: 
- Kohn, legalább egyszer EGY lottószelvényt adjál már fel!

Hát ezért megy el proli szavazni. Mert igyekszik a neki tetsző irányba terelni a dolgokat, és ha mégsem az jön össze amit szeretne, akkor is legalább van erkölcsi alapja a következő négy évben rinyálni.

Jogegyenlőséget, jog előtti egyenlőséget

"Bár ezen a területen nem találom annyira kétségbeejtőnek a helyzetet, mint például az oktatással kapcsolatban, vagy a média és a marketing területén, de azért van néhány visszásság, amely mellett nem mehetek el szó nélkül." Kezdtem a blogomat két hónappal ezelőtt. Aztán két hónapig igen elfoglalt voltam de járt az agyam a témán, elolvastam, meghallgattam a kapcsolódó anyagokat, amikbe belefutottam, és már másképpen gondolom. Közben többek közt meghallgattam két volt bíró panaszait Baló György műsorában és a Fidesz is belekezdett a bíróságok bevételébe. Most már úgy látom ez a rendszer is rothad.

De kezdjük az elején.

Hogy a jogra szükségünk van ostobaság lenne vitatni. Egyszer láttam egy galambot inni. Csórikám minden korty után 360 fokban nézett körül hiszen a földön, nyílt terepen teljesen védtelen volt. Gondolom valahogy így lennénk mi is törvények nélkül. Állandóan védekezésre, vagy menekülésre készen kellene állnunk. Tehát a jog biztonságot nyújt és ez a biztonságérzet sérül mikor azt látjuk, hogy ezeket a törvényeket pillanatnyi érdekek alapján változtatják, nem alkalmazzák a bíróságokon és nem tartatják be a rendőrök. És Magyarországon minden szinten katasztrofális a helyzet. Persze a fejlettebb országokban sem kell sokat kutakodni rendszerproblémákat keresve. Ha így lenne, nem tűnnének el felfoghatatlan pénzek offshore cégekben, Tony Blair, Dick Cheney börtönben ülnének és olyan kártékony cégek, mint például a BP (Irán, Mexikói-öböl) nem létezhetnének. Nem vagyok idealista, tudom, hogy soha nem lesz tökéletes az igazságszolgáltatás rendszere, de úgy látom, hogy ahogyan koncentrálódik a tőke és vetkőzi le gátlásait a politikai hatalom, úgy távolodunk az ideális működéstől.

Feltehetjük a kérdést, hogy egy prolinak ez miért fáj, de a válasz nyilvánvaló. Angol katonaként nekünk kell a halálba menni, hogy páran jól keressenek. Mexikói halászként nekünk kopik fel az állunk. Melós adófizetőként nekünk kell az offshore-ba menekített pénzek okozta hiányt kipótolnunk. Vásárlóként a mi választási lehetőségeinket kurtítják meg a kartellező cégek. Közlekedőként a mi életünket veszik el drogos celebek, politikus csemeték.

Hogy teljeskörűen kivesézem ezt a kérdéskört ahhoz nem egy poszt nem lenne elég, de még egy könyv sem, és hiányzik az a néhány év-évtized alatt megszerezhető tudás is, aminek birtokában vázolhatnék egy új, igazságosabb rendszert. Ellenben felvetek néhány általam orvosolhatónak vélt problémát.

Törvényhozás.

Ezt a problémát tulajdonképpen megoldaná a "képviseleti demokrácia válsága" című posztomban felvázolt számon kérhető politikai program és a törvényhozást felügyelő független testület. De gondolom (vagy inkább remélem?) az alkotmánybíróság hatékonyságán is lehetne javítani. És (most menekülnek el visítva a jogot ismerő olvasók) mivel a törvény ismeretének hiánya nem felmentő körülmény, szerencsés lenne egy olvasható, érthető változatot is kiadni a törvényekből, jogszabályokból, mint amilyen a képes biblia, vagy a mitológiai mesék. Ebből hiányoznának az olyan "életszerű" kifejezések, mint például "felelőségre vonást alkalmaz" és nem kellene megtanulnunk latinul, ami egy minden bizonnyal szép, de lássuk be, bizonyosan holt nyelv.

Ítélkezés.

Saját tapasztalatból tudom, hogy a rendszer lassú. Ennek oka, hogy a legegyszerűbb tyúkpereket is különböző praktikákkal rendkívül meg lehet nyújtani, ami csak tovább terheli az egyébként is terhelt rendszert. Megoldás lehetne, ha a bíró a jelenlegi gyakorlattal szemben (most a másodfokú tárgyalás során nincs bizonyítás) első fokon intézné egyszerűsített formában a peres ügyet. Megjelenne a két ellenérdekelt fél (ha többen vannak egy-egy kiválasztott képviselőjük) ügyvédek nélkül, az általuk szükségesnek tartott dokumentációval felvértezve és egy maximum 3-4 órás tárgyaláson, mindkét fél maximum egy órában előadhatná, hogy szerinte miért van neki igaza. Ezután a bíró eldöntené, hogy kíván e ítéletet hozni és amennyiben úgy látja, hogy az ügy egyszerű (bíróságon dolgozó ismerősömtől, úgy tudom az ügyek 90%-a ilyen), meghozná az ítéletet. Ez ellen fellebbezni természetesen lehetne, de a fellebbezési díj jövedelemfüggő lenne. Tehát egy magánszemély vs cég perben az egyik félnek tízezreket kellene kockáztatni, míg a másiknak milliókat. Ezzel biztosíthatnánk, hogy bosszúból, időhúzásból ne terheljük feleslegesen a bíróságokat (mindkettőre láttam már példát). Amennyiben az a fél akinek hátrányára ítéltek, meg van győződve az igazáról, számára elgondolkodtató illeték fejében (egy-két havi jövedelem) mehetne tovább másodfokra, ahol már egy kijelölt ügyvéddel, bizonyítási eljárás, igazságügyi szakértők, stb segítségével kereshetné vélt vagy jogos igazát. Itt több idő és eszköz állna rendelkezésre, de ha jól működnek az első fokon ítélkező bírák, ide az ügyek töredéke jutna csak el.

És igen, kicsit átírnám az ügyvédi szakma munkakörét. Csak nekem tűnik úgy, hogy már maga a "sztárügyvéd" kifejezés is a jogegyenlőség arcul köpése? Tényleg csak nekem tűnik úgy, hogy nem igazságos, ha egy céggel szembeni jogvitámban az én oldalamon egy pár százezer forintért felbérelhető ügyvéd áll szemben egy komplett jogi osztállyal? Megszüntetve a jelenlegi gyakorlatot, a peres ügyekben mindkét ellenérdekelt fél egy darab kijelölt ügyvédet kapna. Ezzel a két aprósággal, nevezetesen az azonos jogi képviselettel és az azonos anyagi kockázat vállalással már egy kicsit egyenlőbbnek érezném a jogi csatározásokat.

És miután a jog előtt egyenlően állunk már csak a jogegyenlőséget kell helyrehozni. A második világháború előtt egy puccskísérlet történt Amerikában Roosevelt elnök ellen. A szervezkedő Amerikai Szabadság Liga fő támogatói a DuPont család, J. P. Morgan, a Chase National Bank, a Singer-örökös Robert Sterling Clark, a Standard Oil, a U.S. Steel, a General Motors, a Goodyear, a Colgate, a General Foods, a Heinz Foods, és a Birds Eye voltak. Ismerősek a nevek? Hogyne lennének, a bűnösök soha nem lettek felelőségre vonva és ma is vezető vállalatok. Ha magánszemélyek lettek volna gondolom kivégzik őket. Mint cégek, valószínűleg alkut kötöttek. Mert a cégeket maximum pénzbírsággal sújtjuk, bármit kövessenek el, amit ők sokszor bele is kalkulálnak az üzleti tervükbe. Nem kellene elgondolkodni a cégek komolyabb megbüntetésén? Nem lenne kívánatos például ideiglenesen megfosztani őket a kiépített brand-jüktől? Például, mikor kiderült, hogy a McDonalds szemetet árul ételként, születhetett volna egy olyan döntés, hogy mondjuk két évig nem használhatják a logojukat semmilyen formában (a feliratokat, logokat, termék megnevezéseket, Ronald bohócot mindenhonnan el kell tüntetniük erre a két évre). Működhetnek tovább mint gyorsétkezde, árulhatnak továbbra is dupla húsos hamburgert, de mindezt név és arculat nélkül. Ez például arányos viszonyban állna egy két éves szabadságvesztéssel, amit egy emberre mérnek. Persze egy ilyen joggyakorlat kialakításához Magyarország reménytelenül kicsi és gyenge, de az EU bürokratái, akik fapofával a hatalmas Google üzleti gyakorlatának vizsgálatába kezdtek, már térdre kényszeríthetnek bármilyen vállalatot. És mi is az EU részei volnánk.

Végül a végrehajtás.

Akinek nem világos, hogy hol áll derék rendőreink megítélése, szánjon rá néhány percet az életéből és hallgassa meg az Irie Maffia Baszd fel a kéket című örökzöldjét, vagy Pamkutya Despacito paródiáját. Persze amíg a mindenkori aktuális hatalom pénzbehajtó láncos kutyaként rángatja őket, addig nem igazán fog változni a helyzet. Sajnos itt nem tehetünk mást, mint megvárjuk amíg végre egy olyan politikai elit kerül hatalomra, amelynél az elitet nem kell idézőjelek közé zárni, és amely nem kussoltatásra és a költségvetési egyensúly javítására használja a rendvédelmi szervet. Amíg ez nem történik meg, még sok X6M BMW-t fogunk látni, ahogyan zebrán-záróvonalon keresztül előzi 30-as táblánál a kocsisort, miközben a közelben várakozó motoros rendőr pont más irányba néz.

 

Anglia másik oldala

ami a beszámolókból ki szokott maradni

Angliában dolgozom 9 hosszú éve és anyagi okokból még maradok is egy évet. Mivel idevetett a sors, kíváncsiságból mindig elolvasom az aktuális angliai élménybeszámolókat. Egy ideje már mondjuk csak beleolvasok ezekbe, ugyanis mind ugyanarról szól: Anglia csodálatos, az angol emberek fantasztikusak, és az angol munkahely egy kis földi mennyország. Nos, most vagy két Anglia létezik és én egy másikban élek, vagy a beszámolók elfogultak cseppet. Mondjuk itt és most őszintén bevallom, hét évvel ezelőtt még én is ilyen lelkendezős írást posztoltam volna. Pár éve gyűlöltem az országot, de ez mostanra már csak csendes utálattá szelídült.

És úgy gondolom, hogy így megszabadulva az indulatoktól már alkalmasnak érezhetem magam arra, hogy megírjak egy másmilyen beszámolót Angliáról.

Természetesen az egyszerűség kedvéért általánosítva fogok hivatkozni csoportokra, amelyeknek vannak tagjai akik nem olyanok, mint az átlag, de ők az üdítő kivételek és a létezésük, nem teszi semmisé a többi bűneit. A következtetéseim a saját tapasztalataimon alapulnak nem statisztikákon, vagy média dogmákon. Az elsőről már írtam, miért tartom hiteltelennek, a másodikkal pedig majd külön fogok foglalkozni.

Kezdjük a rövid történetemmel. 2008 nyarán, jöttem ki, mivel világos volt, hogy a feleségemmel, akivel akkoriban kerültünk össze, soha nem fogunk a magyar viszonyok közt normális, rendezett családi hátteret összehozni. Egész egyszerűen a kettőnk fizetése annyira volt elég, hogy megéljünk. Az hogy házat, vagy normális kocsit vegyünk (egy Yugom volt aminek 85 km/h volt a végsebessége), gyereket vállaljunk esélytelennek látszott. Nem nyomorogtunk, a feleségem akkor csinálta a második diplomáját, nyugat-magyarországon éltünk, mindketten két nyelvet beszéltünk, nekem két szakmám volt, és mégis nem láttuk a kiutat. Én akkor egy fuvaros cégnek dolgoztam, de hogy együtt is lehessünk nem vállaltam a jól fizető 5-6 hetes kintléteket, ezért csak havi 150 ezer körül kaptam (és így sem voltam otthon heti öt napon keresztül). Közben több ismerős kezdett kint dolgozni Németországban, Ausztriában, így én is arrafelé kezdtem keresgélni. Vagy 20 jelentkezésemet utasították vissza, közben a gmail mellett folyamatosan ott volt a hirdetés, hogy gyere sofőrnek Angliába. 21.-nek őket hívtam fel és hát a többi történelem. Mindent intéztek, fizettek. Repülőjegy oda-vissza a vizsgára, aztán repülőjegy csak oda. Szállás, bankszámlanyitás, időpont a bevándorlási hivatalhoz, bicikli a munkába járáshoz. Hihetetlen volt, hogy valaki ennyit áldozzon egy melósra.

Nos azóta már tudom, hogy ez az akkor számomra felfoghatatlan befektetés, kb négy hét alatt térült meg a cégnek és az elkövetkező másfél évben nagyon jól kerestek rajtam. A szállásról fél év után derült ki, hogy amit ők all inclusive vonnak a fizetésünkből, az valójában nem tartalmazza a rezsit, amit nekünk kellett kifizetnünk pluszban a végén. A biciklik pedig egy-két hónapon belül mind tönkrementek. Persze ez is le lett vonva a fizetésünkből. De mindegy, a melóhelyen rendesek voltak, az extra munkára (amit természetesen pluszban fizettek) megkértek, és a végén megköszönték, hogy megcsináltam. És 32 évesen, életemben először tudtam félrerakni pénzt a fizetésemből.

Közben volt egy világválság, amit sikeresen átvészeltem. 2009-ben a legkisebb hibáért is repült az ember, míg előtte évben még az sem jelentett biztos kirúgást, ha egy komplett szerelvényt írt le az ember. De 2010-re már melósként nyoma sem volt a válságnak. A feleségem is kiköltözött és igaz, csak minimálbéres állást talált, de így is a dupláját kereste, mint otthon diplomával. Ez volt az az időszak, amikor azt mondtam én is, hogy Anglia csodálatos. Először voltunk rendes nyaraláson, mindkettőnknek saját kocsija volt, ha bevásároltunk egy ruhaboltban és nem volt nálunk táska, hát vettünk egy akciós Nike hátizsákot. Felébredt bennem a proli öntudat, már láttam, hogy értéket képvisel a munkám, a szaktudásom és nem kell minden ramaty melót elvállalni, nyugodtan mondhatok nemet is.

Aztán eltelt néhány év és árnyaltabbak lettek a dolgok.

A munka:

Angliában két módja van a munkának. Az ember vagy aláír egy szerződést a céghez, vagy kvázi vállalkozóként egy ügynökségen keresztül dolgozik. Én az utóbbi mellett döntöttem, mivel kétszer írtam alá és mindkétszer ráfaragtam. Általában a sofőröknél az ügynökség jobban fizet mint a cég, és sokkal szabadabb, mivel nem kéri az ember a szabadságot, hanem bejelenti, hogy mikor nem fog tudni dolgozni. Az állítólagos hátrány, hogy nem folyamatos a munka. A valóságban azonban ugyanolyan folyamatosan lehet dolgozni. Legalábbis én a hét év ügynökségi meló alatt folyamatosan dolgoztam. A szerződésnél viszont kötve van az ember. Az első szerződéses melómnál kiderült, hogy alacsonyabb a fizetés mint amit ígértek, mert valójában nem lehet túlórázni, de le kellett dolgoznom a hat hónapot, mert a szerződés szerint csak ezután léphettem le. A második alkalommal, szintén keveselltem a fizetésem és a cég egy évig húzta el, hogy bevallják, a szerződés 7. oldalán a 26-os pontban szerepel, hogy a túlóra első óráját fizetés nélküli szünetnek könyvelik el. Tényleg ott volt a 15 oldalas szerződés közepe táján. Abban a pillanatban mondtam fel, de még le kellett húznom a három hónapos felmondási időmet. Aztán ott vannak még a visszautasított szabadságkérelmek, a kötelező értelmetlen tréningek, amit fizetnek, de halál unalmasak és az állandó csesztetés. Ráadásul, hogy mennyi biztonságot nyújt a szerződés, arról itt egy rövid lista:

- Első munkahelyemet másfél év után vásárolta fel egy másik cég akinek a stratégiájába csak negyed akkora kapacitás illeszkedett. Tehát az új cég felajánlott a dolgozóknak egy sokkal rosszabb szerződést, aminek hatására a többség felmarkolta a lelépési pénzt és másik meló után nézett.

- A második melóhelyem két évvel a kezdésem előtt nyitott, ott az egyik öreg angol panaszkodott nekem egyszer, hogy 60 kilométerről jár be dolgozni, mert még négy éve volt a nyugdíjig mikor a cég ideköltözött és erre a négy évre már nem akart váltani. Így a nyugdíj előtti négy évben napi 120 kilométert autózik,

- A harmadik melóhelyem egy év után költözött arrébb 40 kilométerrel egy új helyre, ahol ráadásul napközben folyamatosak a dugók.

- A mostani munkahelyemen most zajlik a tulajdonosváltás, ahol is a cég igen piszkosan trükközik, hogy a szerződésesek bérét letörje. Gondolom sikerülni is fog neki.

Angliában a közhiedelemmel ellentétben már nem erősek a szakszervezetek. Rengeteg a bevándorló, akik bármennyiért dolgoznak. Londonban például messze a minimálbér alatt, akár óránként 3 fontért is dolgoznak litvánok. A lakosság úszik az adóságban, így a többséget nem lehet sztrájkra bírni. Az egyik cégnél megdöbbentem mikor a szerződéses sofőrök nagy része átmeneti kedvezményt kért arra az időszakra, amíg a fizetésüket hetiről átállítják havira. A havi 2000 font feletti nettó fizetésükből a többségnek nincs egy havi megtakarítása. De látszik ez a gyengeség azon is, hogy míg a minimálbér 25%-kal emelkedett az elmúlt 9 évben, addig nekem a fizetésemen egyszer emeltek, a jelenlegi cégem adott fél font emelést két éve.

A lakás:

Egyszer valahol olvastam, hogy az angol modell lényege, hogy jó fizetést adnak, majd azt minden létező eszközzel megpróbálják kihúzni a zsebedből. Ennek a legnagyobb szelete az ingatlan. Svájci barátunk fele annyiért bérelt lakást Svájcban, mint amennyit mi fizettünk egy saját fürdőszobás szobáért. Igen szobáért. Ugyanis itt a magyarok nagy része (a londoniak nagyon nagy része) szobát bérel. A fizetésük felét költik egy lyukra, és 4-6-8-12 emberrel osztoznak a konyhán, a hűtőn, a mosógépen, a WC-n és a fürdőszobán. Ezért a havi 100-140 ezer forintnyi összegért elviselik, hogy néha a lakótárs szarosan hagyja a WC-t, intim borotválkozás után a borotvahabba száradt szőr ott marad a kád szélén, eltűnik valami a hűtőből, összetörik valamilye a konyhában, tele van a mosogató, kajamaradék szárad a konyhai pulton, asztalon. 160-200 ezer forintnyi összegért már a WC és fürdőszobai horrort megspórolhatjuk, de a stúdió lakás ahol egybe van a konyha a szobával, már 250 ezer forintnyi fontot kóstál. És ezek a vidéki árak, London drágább. Egyszóval egy egyedülálló ember, ha nem kíván osztozni a lakásán és minimálbért keres, már éppen hogy csak megél. Persze akik szakmában dolgoznak és hosszabb távon gondolkodnak, azok befizetnek egy lakásra. Itt Kent megyében egy legrosszabb környéken lévő kaptárlakás, zsebkendőnyi kertecskével 50 millió forintról indul. Egy normálisabb környéken fekvő ikerház 100 millió, egy vidéki családi ház 150 millióról indul. A felső kategóriát nem ismerem, de a másik kettőre jellemző a kritikán aluli kivitelezés. Hőszigetelés, hangszigetelés nincs. A legtöbben pedig, hogy fizetni tudják a fenntartást és a hitelt, lakókat fogadnak az üres szobákba. Tehát kifizetnek egy vagyont 10-15-25 évre eladósítva magukat, hogy mások hülyeségeit kelljen tolerálniuk. És akkor még a kertben maximum füvet lehet növeszteni, mert nem él meg itt se a paprika, se a paradicsom. Nálunk is ez volt a vízválasztó. Ott álltunk a pénzel a kezünkben három éve és el kellett dönteni, hogy akkor most elkötelezzük magunkat Angliába és befizetünk egy lakásra, vagy ebből a pénzből veszünk egyet otthon. Gondolom nem titok mit választottunk. Amiből itt előleg lett volna, abból otthon egy gyönyörű, modernül felszerelt (jó az udvar jövőre készül majd el) kertes ház lett egy hatalmas, paradicsomi kerttel.

Bevándorlók, rasszizmus, közbiztonság

Angliában tényleg egyre kevesebb az angol. Egy este egy másik cég sofőrje jött oda hozzám Londonban, mert kicsit el volt veszve. Mikor válaszoltam a kérdésére, könnybe lábadt a szeme és azt mondta: nem hiszed el, de te vagy a negyedik ember akit kérdezek és te vagy az első aki beszél angolul. És ez nem turistaövezet volt. Egy másik alkalommal egy bevásárlóközpont tetején üldögéltünk egy angol kollegával, várva, hogy elkezdjünk rakodni. Mit ad isten a bevándorlásra terelődött a szó, mire az angol szomorúan mutatott egy kisebb lakótelepre, hogy látod, azok ott mind segélyes lakások, ezért fizetjük az adót. De vannak olyan angol kollegák is (elismerem ők a kisebbség) akik még velünk keresztény, fehér, angolul beszélő migránsokkal sem állnak szóba. Mit szóba, ha véletlenül rájuk köszön az ember, hirtelen valami mást figyelnek és észre sem veszik, hogy üdvözölve lettek. És valahol még meg is értem őket. Nem tudom, hogy hogyan kezelném, ha a magyar munkahelyen a kantinban négy sarokban, négy különböző számomra érthetetlen nyelven folyna a diskurzus. Ráadásul a bevándorlók egy része hozza a bűnözést is. A 9 évből 8 és felet két fehér városban éltünk és soha nem volt gondunk a közbiztonsággal. Mindössze fél évet laktunk Lutonban ahol rengeteg az arab és a fekete. Ezalatt a fél év alatt egyszer megpróbálták ellopni a kocsimat, egyszer az alufelniket próbálták lelopni róla és végül mielőtt elköltöztünk, a nyílt utcán majdnem kirabolták a feleségemet. Szerintem erre gyenge magyarázat a véletlen.

A legjobb mégis az volt, mikor egy angol főbérlő egyszerűen nem adta vissza a letétet, mikor kiköltöztünk. Nem aggódtam, hiszen egy jogállamban, írott szerződéssel a zsebemben mitől is kellene tartanom. Miután többszöri kérésre sem volt hajlandó fizetni, a helyi állami jogsegély szolgálat segítségével bíróságra adtam az ügyet. Négy hét múlva a bíróság visszadobta a keresetemet, arra való hivatkozással, hogy nem találják a hölgyet. Elmentem a címére, ami a helyi rózsadombon van, becsengettem, és mit ad isten ott volt. Visszamentem a bíróságra, ahonnan udvariasan elhajtottak. Isten hozott a jogállamban.

Egy barátomnak a garázsából négy motort loptak el. A biztosító nem fizetett, mert szerintük nem volt elég biztonságos a garázs, a rendőrség pedig úgy sem tudta elfogni a tetteseket, hogy volt felvétel az akcióról, a használt kocsi rendszámával. Egy másik barátom nagy testű, rendszámos robogóját egy fekete fiatal lopta el. Mikor egy héttel később az akkor már körözés alatt álló motort összetörte, a kivonuló rendőrök ápolgatták, majd az adatainak felvétele nélkül útjára engedték. A roncsot elszállítatták, majd az elszállítás és a tárolás díját kiszámlázták a barátomnak, aki már korábban bejelentette, hogy ellopták a motorját. Végül ezt nem kellett kifizetnie, visszakapta a roncsot, a tettes pedig nem lett meg. Tényleg sokkal jobb mint Magyarország.

Oktatás

Sokan hozzák fel érvként Anglia mellett, hogy itt mennyivel jobb az oktatás. Nos a tapasztalataim. Nyelvet ugye nem tanulnak, holott az angol szorul vissza, mint világnyelv. Ezt egyébként már az angol oktatásügy is felismerte, de mégsem képesek tenni ellene. A felsőoktatás drága és folyamatosan drágul. De úgy általában is a jobb minőségű oktatás, fizetős magánintézményekben zajlik már az óvodától kezdve. Egy barátunk egy ilyen magánóvodában dolgozik. Itt a középosztály gyermekei napi 3 azaz három órában vannak havi 350 fontért. Ebben természetesen étkezés nincs. De a legdurvább tapasztalatom az angol oktatásról, hogy egy itt végzett magyar származású sráccal beszélgetve, mikor szóba hoztam Mócártot, ő visszakérdezett, hogy az kicsoda. Azt hittem viccel, de kiderült, hogy soha sem hallott még róla. Matekból is hihetetlenül gyengék, jellemzően nem tudnak összeadni két számot fejben, de a szorzás sem megy jobban. Ez szintén személyes tapasztalat. Ezek után nem tudom mitől is olyan jó ez az oktatási rendszer.

Pénz, költekezés, hitelek

Az irreálisan drága ingatlanról már volt szó, de még százféleképpen húzzák ki a pénzt az emberből. Ott vannak a kocsik, amiket az emlékezetes nullás Suzukis hitelekhez hasonlóan 0%-os kezdőrészletre lehet vinni havi 200-250 fontos részletre. Mikor megérkeztem és bankszámlát nyitottam, 500 font  folyószámla hitelt adott a bank, amit azóta is kérés nélkül megemel minden évben ötszázzal. Most 4500 font folyószámla hitelkeretem van, úgy hogy soha nem kértem. Hetente keresnek meg bankok hitelkártya ajánlattal. Mivel Anglia az angolok szerint is pocsék hely, ezért a nyári szabadság szigorúan az utazásé. Nyár közepétől az ősz közepéig a kollegák témája a nyaralási beszámoló. Ezek persze mindig több ezer fontos all inclusive, egzotikus nyaralások. Természetesen ezekre is elég foglaláskor befizetni 50-100 fontot. Mindenre van biztosítás, amit lelkesen ajánlanak és szinte mindent részletre lehet kapni. Írtam, hogy nem jövök statisztikákkal, de ide mégis biggyesztenék egy számot. Egy átlagos angol háztartás az ingatlan hitelen kívül 12 887 font adósságot tudhat a magáénak. Ez azért nem kevés. És ha az ember szórakozna is, akkor tényleg zsebbe kell nyúlni. Egyszer voltunk Londonban bulizni a feleségemmel, ez 300 fontomba került. De egy este a londoni karácsonyi vásárban sem sokkal olcsóbb.

Egészségügy

Az oktatáshoz hasonlóan erős érv szokott lenni a csodálatos angol egészségügy. Mi tagadás a korházak tényleg szépek és mikor kivették a vakbelem, már másnap mehettem haza (szerencsére, mert az étel adagok itt is viccesen kicsik) és egy hét múlva már tudtam dolgozni, ami azért jó, mert az alaptáppénz csak heti 70 font körül van, ami semmire sem elég. Viszont a háziorvosra és az általa kiírt vizsgálatokra itt is rengeteget kell várni. Egy barátomnál két év alatt állapították meg, hogy sklerozis multiplexe van. Volt, hogy két vizsgálat közt négy hónap telt el. Egy másik barátunknál cisztát találtak. Megállapították, hogy még elég kicsi ahhoz, hogy laparoszkópiás műtéttel eltávolítsák. Majd a műtétet  elhúzták hat hónapig és a végén egy több mint 10 centis vágással tudták kioperálni. Egy nőnek ez azért nagyon nem mindegy. Állami rákszűrés szinte nincs. 

És végül következzen néhány apróság, ami engem személy szerint hihetetlenül zavar. Mindenek előtt a hazugság kezelése. Az még hagyján, hogy gátlástalanul hazudoznak (boltvezetők már csináltak nekem ezzel zűrt a cégeknél, amíg meg nem tanultam, hogy mik is a játékszabályok), de ezt nem illik észrevenni. Bármennyire is ordító a hazugság, ennek tényére bunkóság felhívni a figyelmet. Öt autósból négy nem tudja használni az indexet. Ezt számolni szoktam. Nem tudnak felhajtani az autópályára, a gyorsítósávban nem gyorsítanak, aztán, ha olyan a forgalmi szituáció, hogy nem tudja a kamion beengedni őket, akkor állóra fékeznek, de olyat is láttam már, aki nekiment a kamion oldalának, mert elfogyott a gyorsítósáv és nem volt hajlandó sem megállni, sem átlépni a fehér vonalat és továbbhajtani a leállósávban. Kosz és szemét mindenhol. Amikor nemzetközi szállításban dolgoztam a darualkatrészeket százszor tisztább pótkocsin szállítottam, mint most az élelmiszert. Volt már vitám szemetet eldobáló angolokkal, a fő érvük, hogy azzal, hogy eldobálják a szemetet, állást teremtenek embereknek. Arra már nem volt válaszuk, hogy mi lesz azzal a szeméttel amit a tengerbe fúj a gyakori szél. Még a németeknél is mocskosabb részegek. Mikor erre terelődik a szó, nem is szokták tagadni, hogy az alkohol állati szint alá aljasítja őket. Hihetetlenül pazarolnak. Ők a globális, növekedésorientált gazdaság legjobb kiszolgálói. Mindent megvesznek, amit eléjük tesznek. Még a válság előtt voltam a Woolworths áruházában, ami gyakorlatilag egy hatalmas kínai bolt volt a high street-en. Egy ennyire semmilyen, ennyire olcsó gagyit áruló üzlet, sehol a világon nem működhetett volna a legdrágább helyen. És itt Angliában mégis sikeresen ellavírozott a válságig. De az angol kereskedelem főbűne a karácsony lealjasítása. Az első karácsonyi termékek már szeptemberben kikerülnek a polcokra és december közepén már hasogat a fejem a karácsonyi daloktól.  És végül ott van az elképzelésük, hogy civilizálták a fél világot. Nos ez a civilizálás valójában azt jelentette, hogy katonai fölényükkel lerohanták és kirabolták a cseppet sem civilizálatlan Indiát és Kínát. Csupán néhány évtizede még koncentrációs táborokat üzemeltettek Afrikában, ahol például bevett fegyelmezése volt a feketéknek a kínzás, a heréjük letépése fogóval. Erre én nem lennék büszke.

Összességében tehát, bár vannak jó oldalai Angliának, melyek egy részét szívesen látnám otthon is, azon kívül, hogy a megélhetéshez szükséges pénzen felül lehet itt keresni, nem igazán látok érvet az ország mellett.

 

Mérőszámokról, statisztikákról

 

Egy régi restanciámnak teszek eleget ezzel az írással, ami azért született meg ilyen nehezen, mert elégé unalmas téma szerintem. Én a dolgokat csinálni szoktam, nem beszélni róla. A tett halála az okoskodás, szokták mondani és van is benne igazság. Ellenben ha vezérelvek vagy legalább vázlatos tervek nélkül csinálunk valamit, akkor az vagy kudarcba fullad, vagy sokkal tovább fog tartani és a végén többe fog kerülni, mintha az elején megálltunk volna egy kicsit gondolkodni. Ha pedig beszélni, vitatkozni akarunk valamiről, akkor meg kell határoznunk bizonyos alapértékeket, amelyek mentén vitatkozunk. Felesleges úgy vitatkozni, hogy elbeszélünk egymás mellett. Amit most művelni fogok, az akár kekeckedésnek is tűnhet, de valójában ennek a kérdésnek a megvitatása elengedhetetlen, hogy félreértések helyett, a problémákról beszéljünk. Ezért is szerepel a kidolgozandó témák közt a blogom első napjától.

Kezdjük a kedvencemmel, az átlagkeresettel, ami 260 000 Ft volt tavaly. Nos ez a 260 000 nem az átlagkereset volt, hanem a keresetek átlaga. Átlagkereset alatt ugyanis szerintem azt az összeget kell érteni, amit az átlag ember keres, és az nincs ennyi. Azt én, az ismeretségi körömet nézve 165 000 forintra saccolom. 260 ezret két ismerősöm keres, az egyikük kisfőnök a cégnél, a másiknak két diplomája és két nyelvvizsgája van. Egyikük sem az átlag melós. De úgy is megközelíthetjük a kérdést, hogy ha például a felső 10% keresetét megemelem, akkor ugye nő az "átlagkereset" miközben a 90% keresete semmit sem változott. Az átlagkeresetet szerintem úgy lenne korrekt meghatározni, ha 10 000 forintos sávonként megnéznénk, hogy hány ember keres egy-egy sávban. És amely sávban a legtöbben keresnek azt neveznénk átlagkeresetnek, ami így már mondana is valamit.

Íme egy egyszerű modell a 260 000-es kereseti átlagra:

10% havi 1 500 000 Ft

50% havi 156 000 Ft

40% havi 80 000 Ft

A keresetek átlaga 260 000Ft, de keres itt valaki 260 000 forintot????

Van egy szűk réteg aki nagyon jól keres, messze az átlag felett. Van a minta fele aki már jócskán elmarad az átlagtól, és van 40%, amely olyan messze van a 260 ezertől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Ráadásul a bérekről, mindig bruttóban beszélünk. Miért? A közgazdászokon kívül kit érdekel a bruttó? Miért kell tudnunk, hogy a fizetésünknek csak alig több mint a felét, 54%-át kapjuk meg? Miért kell 260 ezres jövedelemről beszélni, mikor ebből a dolgozó 173 ezret lát, a munkáltató pedig 320 ezret kénytelen kifizetni?

Teljesen egyértelmű, hogy bevételeknél nettóban, míg kiadásoknál bruttóban kellene beszélnünk. Amíg nem így teszünk, addig manipuláljuk a valóságot.

Másik kedvenc a: "minden hatodik gyerek külföldön születik". Ezzel az információval egy beszélgetős műsorban találkoztam először és el is szörnyülködtem nyomban, mivel a saját tapasztalataim nem ezt mutatják. Hogy egy nem reprezentatív mintára hivatkozzak, most volt egy barátom legénybúcsúja, amelyen 12-en vettünk részt. Mind 40 körüli, nyugat magyarországi férfi. A 12 főből 6-an dolgoznak-dolgoztak külföldön (Svájc, Anglia, Németország, Ausztria) és ebből a 6 főből mind a 6 Magyarországon képzeli el a jövőjét. Egyszóval megdöbbentett az adat, mivel nem ezt látom a környezetemben, mikor is az egyik szereplő visszakérdezett, hogy ebben a minden hatodik gyerekben benne vannak e a kettős állampolgárok, konkrétabban az erdélyiek is? Erre a műsorban nem sikerült válaszolni és most a google sem segített ezzel kapcsolatban. Pedig hát kb fél millió emberről van itt szó, akiket most nem lehet tudni, hogy számoltunk e, vagy sem.

De ha már a gyerek születéseknél tartunk. Most tényleg csak nekem tűnt fel, hogy mi, a 70-es években születettek és az utánunk jövők, kitoltuk a családosdit 15-20 évvel? A szüleink 20-25 éves családalapításával ellentétben mi ezt 35-40 éves korunkra tudjuk vállalni. Ez okoz egy hullámvölgyet, de azután ismét be fog állni a dolog a rendes kerékvágásba. Mi ugyanúgy 2-3 gyereket szeretnénk és bár ebbe a biológia kissé bele fog szólni (30 felett nehezebb teherbe esni a hölgyeknek), de meg fogjuk oldani. A minta szintén nem reprezentatív, de ezt látom a környezetemben. Tehát ismét vagy én élek egy zárványban, vagy rosszak a statisztikák.

És végül még megemlíteném a közvélemény-kutatásokat. Egy olyan világban, ahol kínpadra vonják az embereket az őszinte véleményükért, amennyiben az nem felel meg a közízlésnek, egy olyan országban ahol az embereknek az egzisztenciájukat kell félteniük egy bosszúálló államapparátustól, tényleg hisszük, hogy őszinte válaszokat kapunk?

Nos itt van négy példa (hetekig tudnám folytatni), ami megmutatja, hogy mennyire rosszak, félrevezetők a  statisztikák, közvélemény-kutatások és hogy mennyire rosszul számolunk.

Hogy ez miért probléma? Mert ezeket az adatokat bunkóként használjuk a vitákban. Mert hiába érvelek azzal, hogy nem ez a tapasztalatom, ha a vitapartner belinkel egy ksh statisztikát, ami mást látszik állítani, már vesztettem is. Senki nem kíváncsi a szerecsenmosdatásra. Senkit nem érdekel, hogy nincs a statisztikai adat mögött elég információ a számítás és a mintavétel mikéntjéről. Eustat, Ksh. Mit ugrál itt ez a Jóska Pista?  De magam is hivatkoztam már úgy statisztikára, hogy fogalmam sem volt a készítés módszertanáról, viszont a konklúzió remekül alátámasztotta a véleményemet.

Hogy mi lenne a kívánatos? Minden statisztika, felmérés kiadójának fel kellene tüntetni a használt módszertant és az adatbázist. Közvélemény kutatásnál, pedig biztosítani kellene a teljes anonimitást. Ez az internet korában, nem lenne egy bonyolult feladat és így a hivatkozások könnyen ellenőrizhetőek, megbízhatóbbak lennének.

Egy Proli levele az Értelmiséghez

Kedves Magyar Értelmiség

 

Magyarországon valami történik. Aki csak kicsit is érdeklődik a közügyek iránt és nem csak az állami propagandagépezetből tájékozódik, az látja érzi, hogy van valami a levegőben. Valami felgyülemlett energia ami halk morajlással keresi azt a csatornát ahol elvezethetné ezt a feszültséget. Azonban a Fidesz, amely generálja ezt, mesterien tartja gátak közt az ellene irányuló nyomást. Itt egy kicsit megerősíti a gátat, ott egy kicsit megemeli, amott pedig, ahol már semmi mással nem állhat ellen megnyitja, egy kis lefolyást engedve, majd visszazárja mikor már kezelhetővé csillapodott. Az a nyomás, amely most még nő, de ki tudja mi lesz belőle öt hosszú év múlva. Az emberek akik ezt tömeget alkotják, öregednek, meghalnak, megtörnek, külföldre párolognak, egyszóval egyszer elfogynak. Persze jönnek újak, de hogy nekik mi lesz fontos, ki tudja most megmondani? Napjainkban a 6 millió aktiválható választóból 4-4,5 millió változást akar.

Cselekedni pedig akkor kell, amikor annak ott van az ideje. Decemberben hülyeség permetezni levélfodrosodás ellen.

Jövőre parlamenti választások lesznek Magyarországon. Egy olyan választási rendszerben ami az értelmiség konszenzusa szerint enyhén szólva sem kedvez a jelenlegi politikai elit leváltásának. És erre mit tesz a mi isten adta értelmiségünk? Szinte semmit.

Vannak erőtlen próbálkozások, mint például Puzsér Róbert javaslata, hogy fogjon össze minden párt és kérjen felhatalmazást egy évre, amíg átírják a választási törvényt és leváltják a főügyészt, majd kiírják az új rendszerben az új választást. Az ötlet jó, de bájos ez a naivitás egy negyven pluszos publicistától. Ezek a politikusok nem fognak összefogni, de ezt ők már deklarálták is. Politikusoktól elvárni, hogy megzabolázzák magukat? Kígyónak lábsó?

És akkor most ennyi? Erre futja az értelmiség erejéből? Szellemi óriásaink vajúdásából ennyi születhet? Pedig olyan fájdalmasan nyilvánvaló, hogy mit kellene tenniük.

Történelmünk értelmiségijei kardot csatoltak, ha jött a tatár, a török, vagy az orosz. Most csak egy pártot kellene alapítaniuk(A Fidesznek hála soha nem volt ez még ilyen egyszerű). Egyet a hazánkért és a benne élőkért. Egyet világnézettől függetlenül. Egyet, hogy megmutassák nekünk proliknak, parasztoknak, létezhet összefogás egy magasabb célért. Egyet, egyetlen évre.

És egy ilyen formáció rést üthetne azon a gáton. Hiszen elérnének mindenhova. A jobboldaltól a balig, a környezetvédőktől a neoliberálisokig, a vallásosaktól az ateistákig. Hiszen nem lenne semmilyen politikai vállalás ebben az egy éves működésben, ami  vállalhatatlan lenne bármely csoportnak.

A programjukban csupán néhány konkrét pont szerepelne. Egyéves mandátum, a választási rendszer igazságos átírása. Esetleg még egy korrupció elleni ügyészség, egy közvetlenül választott államfő, egy átlátható limitált pártfinanszírozás. De erről már írtam.

Kíváncsi vagyok képes e erre a magyar értelmiség. Képes e, a kampánnyal együtt másfél évre, elnyomni személyes ellenszenvét, felülemelkedni kicsinyes önzésén, leküzdeni a Fidesz bosszújától való félelmét. Mert ha belekezdenek, akkor nyerni kell. Bár nincsen kétségem, hogy ha összeáll egy kritikus tömeg akkor a Tölgyessy Péteristák, Gulyás Mártonisták, TGM-isták, Puzséristák, Pogátsa Zoltánisták, Pörzse Sándoristák, stb.-isták egyesített ereje előtt nem állna meg semmilyen ellenfél.

Már a felállásuk olyan erő lenne ami előtt el tudom képzelni, hogy meghódolna a jelenlegi ellenzék egy része is, és egyes pártok azt mondanák:  hajlandóak vagyunk megkockáztatni, hogy várunk még egy évet és nem indulunk el ezen a választáson.

Persze ehhez fel kéne állni Pató Pál urak. Ilyen lehetőség nem sok adódik egy életben.

Végül jogosan vetődik fel a kérdés, hogy ha ilyen pontosan látom, mit is kellene tenni, miért is nem teszek, miért irogatok itt ehelyett? Nos mert én valóban egy proli vagyok, vagy egy vidéki tahó (ahogy tetszik). A múlt héten is hat nap, hetvenhárom órát dolgoztam és ez a munka nem arról szólt, hogy olvasgattam, híreket elemeztem, inspiráló beszélgetéseket folytattam. Ezt a levelet is éjszakába nyúlóan írom kissé dühösen, mert nem kissé cserbenhagyottnak érzem magam, és nekem, egy prolinak még arra is rá kell gugliznom, hogy Tölgyessy úrnak hogyan kell helyesen leírni a nevét. Proliként szabadjon már megelégednem annyival, hogy követem a napi fontosabb eseményeket, tájékozódom a politikai erőkről és négyévente ezzel a tudással felvértezve elmegyek választani. Úgy érzem egyébként, hogy ezzel túl is szárnyalom néha az értelmiségünk által nyújtott teljesítményt, persze tisztelet a kivételnek.

 

Azért még maradok tisztelettel

Egy Proli

aki meglehetősen elégedetlen az értelmiséggel

Nyugdíjrendszer, a hagyományos családmodell gyilkosa

Eddig a problémákat jellemzően anyagi oldalukról közelítettem meg, de most ebben a kérdésben mégsem ezt az oldalt szeretném elemezni. Egyrészről ezt a témát már millióan kivesézték, másrészről miután több neves közgazdász is állítja, hogy az alapjövedelem kifizethető mindenkinek, akkor nem értem, hogy miért riogatnak a nyugdíjrendszer összeomlásával. Döntsék el végre, hogy most akkor van pénz, vagy nincs.

Viszont kerestem és nem találtam olyan írást ahol az öregségi nyugdíj társadalmilag káros hatásairól írtak volna. Holott szerintem (aki nem vagyok szociológus) elégé nyilvánvaló, hogy az öregségi nyugdíj, mind a reprodukciós kényszerre, mind a hagyományos családmodellre negatív hatást fejt ki.

A nyugdíjrendszerek előtt egy átlagos ember csak a családjára számíthatott miután elérte azt a kort, ahol már nem volt képes annyi munkát végezni, ami az életben maradáshoz szükséges volt. Ezért elemi érdeke volt, hogy megfelelő számú és minőségű utóddal biztosítsa az öregkori napjait. Ez hangozhat cinikusnak is de valójában egy fair üzlet. Felnevel egy generációt, amely cserében segíti az utolsó éveiben.

Nos az öregségi nyugdíj ezt a kényszert kiveszi a rendszerből. Az elmúlt évtizedekben a szociális ellátórendszernek "hála" egy átlagos ember végigélhette az életét egyedül, majd mikor már nem volt képes ellátni magát, akkor az évtizedek alatt kifizetett otthonáért cserébe bekerülhetett egy nyugdíjas otthonba. Mondjuk egy ilyen életvitelt segítő rendszert én inkább neveznék antiszociálisnak.

Ráadásként az öregségi nyugdíj az önállóság hamis látszatát biztosítja a nyugdíjasoknak. Hiszen ők befizették a nyugdíjjárulékot, mondják. Persze azt a pénzt, az ő aktív korukban nyugdíjban lévők eltartására fordították, de hát ki akad fenn ilyen apróságon.  És ezzel, hogy azt hazudjuk, hogy nem mi tartjuk el őket, csak olajat öntünk a tűzre. Mert ők szemben a gyermekeinkkel (nem a kamaszokra gondolok), büszkék. Mondjuk miért is nem lennének. Felneveltek minket, utakat, hidakat, házakat építettek. Ők ültették azt a körtefát amiről most mi majszoljuk a körtét. És most mindezek után száz dologban szorulnak segítségre. De legalább úgy érezhetik, hogy anyagilag függetlenek. Mert megkapják a nyugdíjat "amiért megdolgoztak".

Ebben a rendszerben sok idős ember él egyedül három szobás házakban, ahol kis kályhával, konvektorral csak a konyhát és egy szobát fűtenek télen, míg az unokáik harminc évesen, munka mellett a szülőknél laknak és nem tudják nyugodtan ágyba vinni az aktuális csajt (vagy srácot).

És még néhány személyes észrevétel, ami nem tudom mennyire általános, ezért nem mernék hivatkozni rá, de fontosnak gondolom megemlíteni, hátha mégsem csak az én környezetemben fordulnak elő.

- Az idősek hajlamosak felesleges hülyeségeket vásárolni, erre mondjuk mintha üzletág is épült volna

- Kiszolgáltatottabbak a bűnözőkkel szemben

- Sokszor kerülnek anyagi hátrányba, mert nem kérdezik meg gyermekeiket, de már nem értik az aktuális rendszert

- Büszkeségükre egy remek példa, hogy nem hajlandóak visszaadni a jogosítványukat akkor sem mikor már süketen, vakon, fogalmatlanul, közveszélyesen kóvályognak az utakon

- A gazdagabb nyugati országokban, ahol komolyabb nyugdíjakat kapnak, már olyan mértékben képesek eltávolodni a családjuktól, hogy az unokára vigyázás is nem kívánt terhet jelent. Ez jelentősen generálja a bébiszitter importot

- Szintén a gazdagabb nyugati országokban, a családjuk helyett szociális ápolókra bízzák inkább magukat, akiket szegényebb országokból importálnak

Miután megemlítettem néhány negatív hatást lássuk a nyugdíjrendszer pozitívumait.

Biztos megélhetés az öregkorban és függetlenség a gyermekeinktől. Hosszas gondolkodás után ennyi. Az ígéret, hogy befejezhetem az életemet egy öregek otthonában, ahol sorban tolják ki a lakótársakat fekete zsákokban, esetleg törött csípővel haldokolhatok a konyhakövön órákon át, reménykedve, hogy bár a gyerekek csak holnapra ígérték, mégis rámnéznek ma.

Szerintem érdemes lenne elgondolkodni egy olyan rendszeren, ami emberibb lenne. A most húsz éveseknek, a jelenlegi bizonytalan ígéret helyett, miszerint lesz majd nyugdíjatok 45-50 év múlva, mondjuk meg, hogy nem lesz. Úgy tervezzétek az életeteket, hogy a gyermekeitek fognak gondoskodni rólatok.

Ha nekem ezt mondák volna húsz évesen, biztosan nem várok negyvenig az első gyerekkel, amivel ráadásul mindenfajta tudatosság nélkül valószínűleg le is mondtam arról, hogy majdan lássam az unokáimat. Ehelyett korábban jött volna az utód, akit már úgy neveltem volna, hogy számítson rá, hogy amikor az ő gyermekei (az unokáim) felnőnek, akkor én a házamat az unokáknak adva beköltözöm hozzájuk. Akik, mivel én már nem kapok nyugdíjat, ezért nem fizetnek nyugdíjjárulékot, ellenben a gyermeknevelésihez hasonló juttatásokra jogosultak. Végül így valamelyest megőrizhető a büszkeségem is, hiszen eleve ebben a tudatban töltöm el az aktív 40-50 évemet és a gyermekeimhez költözésemmel megsegítem az ő gyermekeiket.

Ennek a rendszernek az előnye lenne, hogy:

- nem tolná ki az ember kényelmi szempontok miatt a gyermekvállalást,

- közvetlenül érdekelt lenne a megfelelő számú utódban,

- közvetlenül érdekelt lenne, hogy a gyermekei tisztességesek, szociálisan érettek és jól kereső felnőttek legyenek,

- az életét méltóságban a családja körében fejezné be,

- mivel a rendszer rugalmas lenne, akár 60 évesen is el lehetne menni nyugdíjba

- segítené a fiatalok lakáshoz jutását.

Tudom, hogy a fentiek egy része evidenciának tűnhet, de nekem az az észrevételem, hogy sajnos sok esetben nem az. Az emberek többsége nem foglalkozik sem a gyermekeivel, sem a szüleivel túlzott mértékben. Ennek persze nyílván van több oka is a nyugdíjrendszeren kívül, de én meg merem kockáztatni, hogy a legfőbb ok, az a szociális ellátórendszernek köszönhetően, a kényszer hiánya. És amíg számos témában szeretnék több állami szabályozást, addig a család kérdésében, pont azt szeretném, ha kivonulna innen az állam és nekünk kellene újra megtanulni, hogy mi is az a családi gondoskodás.

Azonban azok a közgazdászok amelyek a nyugdíjrendszer tarthatatlanságát hangoztatják, nem a több tízezer évig sikeres családmodellben látják a megoldást (amit még a mai napig sem sikerült teljesen szétbarmolni), hanem az öngondoskodásról papolnak. Csak nekem tűnik úgy, hogy az individualizmus megbukni látszik?

Végezetül had hivatkozzak egy klasszikusra, aki ezt nálam sokkal érthetőbben írja le:

"Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."

 

És végül egy megjegyzés: Mivel a téma bonyolult és szerteágazó problémákat vet fel (még az én radikálisan egyszerűsítő gondolkodásmódomban is), választanom kellett, hogy a szokásos egy-két oldalas formátumnál maradok, vagy 20-30 oldalban kitérek több dologra is, mint például a meddőség, elvált szülők, munkanélküli utódok, öngondoskodás, stb. Mint látható, az előbbinél maradtam és konkrétumok helyett, csupán a szerintem kívánatos irányt vázoltam. Továbbá most először elnézést is kérek, ha helyhiány miatt helyenként túl nyersre sikeredett az írásom, hiszen mégiscsak a szüleinkről, nagyszüleinkről van sok helyütt szó.

Alapjövedelem? Köszönöm nem kérném

Mikor először hallottam az alapjövedelemről, bevallom tetszett. Persze ez természetes, egy Fausti ajánlat mindig csábító, hiszen ez a lényege.

Alapjövedelem! Megjutalmazunk és mindezért csak annyit kell tenned, hogy megszületsz és leszel. Mint a tengerimalac a terráriumban. Én majd gondoskodom a betevődről, te meg csak cuki leszel. Megvalósíthatod önmagad, nincs rajtad a napi betevő megkeresésének kényszere. Hogy ez mennyi lesz, ki fogja szabályozni és hogy mit dolgozhatsz, ha kevesled? Ne foglalkozz vele. Elég lesz, és megvalósíthatod önmagad.

Mi szeretnél lenn?

Sofőr? Az nem lehetsz, bocsi de az önvezető járművek biztonságosabbak, megbízhatóbbak, gazdaságosabbak.

Újságíró? Arra nincs szükség, bocsi de a "Nem hiszed el" közösségi médiás cikkeket egy alapalgoritmus is összedobja, komolyabbakra pedig nincs igény.

Pénztáros? Az az igazság, hogy az önkiszolgáló kasszák az új biztonsági rendszerekkel, már nem igénylik az emberi felügyeletet.

Remegő kezű sebész? Még kárt teszel a paciensben.

Útlevélkezelő? Viccelsz? A mai biometrikus azonosítás mellett?

De meddig lesz szükség a lassú, drága, pontatlan programozókra, ha valamelyik műhely kihoz egy működő mesterséges intelligenciát?

És a sor végtelen. Már ma le lehetne cserélni hatalmas tömegeket robotokra.

De ne szomorkodj, hiszen adunk pénzt, és a városi környezetedben, ahová bezsuppoltunk az elmúlt kétszáz évben, valósítsd meg magad.

Nem lesznek kollegáid, nem találkozol emberrel a boltba? De hiszen vannak közösségi oldalak virtuális csoportokkal.

Úgy érzed nyomaszt a panel valósága? Adunk virtuálisat.

Munka nélkül nem érzed magad fontosnak, depresszióba estél? Kiváló antidepresszánsaink vannak.

És pontosan ilyen tüneti kezelés az alapjövedelem. Elvesszük a munkádat, de adunk pénzt. Hát nem az a minden?

Az általános iskolában csak röhögtünk a "Munkát Kenyeret" szlogenen. Minek a munka, csak kenyér kell, esetleg némi cirkusz. Most negyven felett azért már máskép látom. Mondhatni felnőttem.

Nem vagyok szociológus, de ismerek, ismertem alkoholista munkanélkülieket és drogos milliomos csemetéket. Egy közös volt bennük, nem érezték, hogy fontosak. Egy nyomorult élet végén vagy a szenvedélyük végzett velük, vagy saját kézzel vetettek véget a kilátástalan szenvedésnek. Az egyiktől az alkalmasabbnak vélt testvére vette el az üzlet irányításának a lehetőségét, a másik gazdasági folyamatok törvényszerűsége folytán vált feleslegesé, de a lényeg, hogy nem kellettek.

A fejlődést megállítani nem lehet, vagy legalább is eddig még soha sem sikerült. Hát alkudozzunk. De szeretném tudni, mit kértek az alapjövedelemért cserébe.

Mert azt, hogy álljunk félre és mondjunk le az önbecsülésünkről, arról hogy számítunk, azt felejtsétek el.

Fele ennyi ember kell? Jó, dolgozzunk napi 4 órában. Csak negyed ennyi ember kell? Jó, dolgozzunk napi 4 órában és nyújtsunk plusz szolgáltatásokat.

De ha sumákoltok és a 36. oldal, lap alján, apró betűben, mintegy mellékesen megemlítitek, hogy egyébként életfogytiglani segélyre írtunk alá, annak fájdalmas vége lesz.

Nem állítom, hogy nem lenének olyanok akik fellélegeznének ebben a rendszerben és az utált munkájukat egy értelmesnek, hasznosnak érzett tevékenységre cserélnék, de nincs bennem szemernyi kétség sem, hogy a többség lecsúszna és csak vegetálna.

Ne álmodozzunk, a kegyelemkenyér édes íze gyorsan megkeseredne.

Egy Proli

Államosítsuk a patikákat

és gondolkodjunk el a gyógyszeriparról

Ezt az írást az hívta életre, hogy a közelmúltban gyermekünk születése kapcsán sajnos én is kapcsolatba kerültem a magyar egészségüggyel, még ha csak érintőlegesen is. Eddig az egyetlen anomália ami feltűnt, az az volt csupán, hogy egy 2500 fős településen, ahol több idős rokonunk él, mindössze egy fiókgyógyszertár üzemel, ahol csak az alap gyógyszereket lehet megvásárolni egy nagyon szűkre korlátozott időtartamban. Emiatt többször kértek meg minket, hogy néhány vényt váltsunk ki a közeli kisvárosban. Aztán jött a gyerek és most havonta egyszer-kétszer be kell ugrani a gyerekorvoshoz, hogy olyan veszélyes dolgokat, mint a bébitápszer, a popsikenőcs és a fürdőzsír felírassunk. Nem vészes a dolog, csupán alkalmanként egy feleslegesen eltöltött óra és a váróban még sohasem kellett időznöm fél óránál többet a síró, köhögő, szörcsögő gyerekek közt. És az is csupán egyszer fordult elő, hogy az 500 Ft.-os popsikenőcs helyett egy 6000 Ft.-os került kiírásra, amit kezdő apukaként szó nélkül ki is fizettem volna, ha a gyógyszertáros hölgy nem kérdez rá, hogy biztosan azt szeretném e. De a legfájóbb az a hihetetlen mennyiségű gyógyszer reklám volt, amivel a szabadságom alatt találkoztam a tévében. (Bár ezt a "tiltsuk be a marketinget" blogomban már kiiktattam.) Mondjuk ez javarészt már a gyártók sara.

Nem is értem, hogy állami egészségügy mellett, hogyan működhet egy teljes mértékben profitorientált, tőkevezérelt gyógyszergyártás. Azt hogy a multik mire képesek, tudjuk. Ólmozott benzin, a McDonalds rózsaszín húspépje, az Aguas de Tunari sajátos elképzelései a víz birtoklásáról Bolíviában, a Takata légzsákokat beszerelő autógyárak sunnyogása. Nincs kétség, a profitért emberek halnak meg, vagy szenvednek egészségkárosodást napjainkban is. Ehhez képest a gyógyszeripart teljesen kiengedjük az állam kezéből. Nem vagyok híve az összeesküvés elméleteknek, de a tőkére bízni a gyors és hatékony gyógyítást??? Nekem ez nagyon a "kecskére káposztát" minősített esetének tűnik. Mindenesetre a fájdalomcsillapítók tavaly már több embert öltek meg az egyesült államokban mint a HIV és ez tény. Mint ahogy tény, hogy ők felelnek a töménytelen gyógyszerreklámért és a jól fizetett orvos-látogatókért. Tehát ha elengedem azt a csábítóan logikus, ám de bizonyíthatatlan elméletet, hogy nem áll érdekükben hatékony, a betegségeket gyorsan megszüntető gyógyszereket kifejleszteniük, még ebben az esetben is marad elég felelőségük.

Persze a gyógyszer gyártók jellemzően nagy nemzetközi cégek, ezért ezen a területen Magyarországnak nem egyedül kellene fellépnie, viszont az EU már tekintélyes erő lehetne. "Megüzenhetnénk Brüsszelnek" Ezért inkább visszakanyarodnék a patikákhoz, hiszen ott kisebb magyar szereplők vannak, és az ilyenek megregulázásában például a jelenlegi kormányunk komoly rutinra tett szert.

2011-ben a magyar gyógyszerpiac 635 milliárd forint volt, melyből az OEP fizetett 408 milliárdot azaz durván a kétharmadát. Viszonyításképpen a dohánytrafikok (kb 5000) egy 500 milliárdos piacra lettek bevezetve, és 3,33%-os árréssel egy 16.5 milliárdos árréstömegből kell, hogy megéljenek. Ezzel szemben a gyógyszertárak (2333 közforgalmú patika, 668 fiókgyógyszertár) közfinanszírozott gyógyszerek alapján elszámolt árréstömege 2011-ben csaknem 50,3 milliárd volt, amin felül még ott van a nem támogatott több mint 200 milliárdos forgalomból származó haszon, valamint a kistelepüléseken működő gyógyszertárak is kapnak vagy 1 milliárdos támogatást.

Tehát anyagilag mindenképen megérné, mert ha csak az 50 milliárddal számolok 300 patikára, akkor is havi 1 400 000 Ft lenne a fenntartásra, (4 főre 1 millió a bér, 100E eszköz, 100E rezsi, 200E fenntartás) és az e feletti 25-30-40? milliárd mehetne vissza a költségvetésbe.

Az állami tulajdonlással könnyebbé válna a szabályozása a patikáknak. A gyógyszerészek mint az állami egészségügy dolgozói kaphatnának több jogosítványt. Például nem kellene az embereknek receptért orvoshoz szaladgálni, hanem a bébitápszert, az algopirynt, stb közvetlenül, vény nélkül meg lehetne vásárolni a gyógyszertárakban. Ez levenne némi adminisztrációs terhet az orvosok válláról is. Könnyebbé válna bevezetni és üzemeltetni egy országos informatikai rendszert, ahol tb szám alapján személyenként is nyomon követhető lenne a gyógyszerfogyasztás. Mivel nem lenne nyomás a profit oldaláról, a nem vényköteles gyógyszereknél tényleg érvényesülhetne a tiszta árverseny. De az értékesítés kézbevételével megnyílna az út egy állami gyógyszergyártó vállalat megalapítása előtt is.

Arról nem is beszélve, hogy ha  eljön a napja a marihuána legalizálásának (ami a nemzetközi trendeket nézve el fog jönni), lenne egy szabályozott, megbízható állami csatorna az értékesítésre.

És mindennek vesztese talán ezer ember lenne, míg a nyertes oldalon egy nemzet állna.

 

Egy emelkedett Proli

A képviseleti demokrácia válsága

és egy lehetséges megoldás

Ez nem egy "régen minden jobb volt" típusú bejegyzés akar lenni, csak én sem tudok szó nélkül elmenni a képviseleti demokrácia nyilvánvaló hanyatlása mellett. A képviseleti demokráciák egyértelműen (Duterte, Brexit, Trump) lefelé tartanak. A választási programok egyetlen mondattá-szóvá egyszerűsödnek, a szélsőségek pedig erősödnek. Ennek legékesebb példája a Fülöp Szigeteki elnök Duterte megválasztása aki kampányában például azt ígérte, hogy drogosok ezreinek hullája fog úszni a manilai öbölben. Ez az ember megkapta a felhatalmazást, hogy ezt véghezvigye, a 100 milliós ország 16 millió lakója szavazott rá és már 3800 felett a halottak száma (mindeközben Duterte támogatottsága még mindig 83%-os, ami érthetetlen a számomra, annak tükrében, hogy csak a lakosság 16%-a szavazott rá a választásokon). És hát ugye ne felejtsük el, hogy Adolf Hitlert is demokratikusan választották meg, bár neki még egy elégé komplex víziója volt.

Ma már ez sem kell, elég egy mondat egy ígéret.

Mert ugye mit csinálnak országgyűlésünk képviselői. Rövid utánajárás kell csak, hogy megtudjuk, nem sok mindent. Azt ugye mindenki tudja, hogy a munkahelyükön nem szeretnek lenni, hiszen csak meg kell nézni egy parlamenti közvetítést. A meghozandó törvényeket nem nézik át, ugyanis mostanság erre módjuk sincsen annyira szűkre lett szabva az időkeret, fogadóórát jellemzően nem tartanak (http://index.hu/belfold/2011/02/28/kepviseloteszt/3/), törvényeket nem írnak, mivel többségüknek nincs jogi végzetsége. Szóval akkor mi a fenét csinálnak. A szavazásokon mondjuk ott vannak (bár ott sem mindig), de a pártfegyelem jegyében arra szavaznak, amit a párt elvár. Hosszasan gondolkodtam, hogy tudok e még egy olyan szakmát ahol ennyire fogalmam sincs, hogy mi a fenét is csinálnak a művelői, de nem jutott eszembe semmi. Talán az sem véletlen, hogy 2012 két legtöbbet felszólaló politikusa közül azóta mindkettő otthagyta a tisztelt házat.

Szóval nem mindegy kik nem ülnek ott? Nem mindegy kik nem állnak szóba velünk fogadóóra keretében? Nem mindegy kik nem nézik át a törvényeket, a szavazás előtt?

Muszáj ez a drága cirkusz?

Végiggondolva, nekem ez nem tetszik! Mint ahogy az sem tetszik, ahogy cinikus módon a törvények mögé bújva végigregnálnak "négyéveket" a különbözőnek tűnő, ám valójában nagyon hasonló, érdekközösségek.

A legnagyobb probléma talán, hogy nincs olyan cél, mint ami a nyugati demokráciák előtt lebegett a 90'-es évekig. Ott volt egy olyan irány, hogy meg kell mutatni a szocialista blokknak, hogy a képviseleti demokráciában jobb az élet. Így nem volt nehéz például egy ciklusokon átívelő gazdaságpolitikát kialakítani. Ez azonban elveszett és most pillanatnyi érdekek mentén folyik minden.

És megérkeztünk. Azt hiszem kimondhatjuk, hogy a válság valódi oka az elvtelenség.

Napjainkban választásokat csak hazugságokkal lehet nyerni. 14. havi nyugdíj, egymillió új munkahely, stb.

Állítólag a képviseleti demokrácia a fékek és ellensúlyok alkalmazásával működik megfelelően. Hol van a fékje és az ellensúlya az elvtelen hazudozásnak?

Holott 2006 őszén Magyarországon, a napnál is világosabbá vált, hogy kellene valami, ami féke és ellensúlya a hazugságnak. De a hazugság már nem is igazán bűn manapság. Keep smiling ha megdöglesz is, mutasd meg egy közösségi oldalon milyen boldog is vagy, esküdj holtomiglan-holtodiglant pár évre. És fogyasztjuk is a hazugságot. Felfrissülünk a cukros létől, menők leszünk egy mobiltelefontól, ellenállhatatlanok egy dezodortól és igen idetartozik: mondjuk láb nélkül is teljes életet élhetünk. Eleve ki a fene élhet teljes életet. Nagyon könnyen dobáljuk ezeket a jelzőket: minden, teljes, tökéletes, igazságos, isten adta (még ha ateisták vagyunk akkor is).

Ennyi hazugság után mi az a néhány be nem tartott választási ígéret?

"Ha semmi se szent és semmi se számít" 

Miért hazudnék bármit" PUF

Ezt énekelte a Pál Utcai Fiúk a 80-as években, de manapság már minden szent és minden számít, hazudni KELL. Mert már a "szent" alapvetések is hazugok. A nők ugyanolyanok, mint a férfiak, a négerek ugyanolyanok, mint a fehérek, az iszlám kultúrkörben nevelkedetek ugyanolyanok, mint a keresztény kultúrkörben szocializálódottak, stb.

Ha nem hazudsz, akkor minimum hímsoviniszta, rasszista, stb., bunkó vagy. Kevesen merik kimondani, hogy a király meztelen, és ezeket a keveseket a földbe döngölik, meghurcolják, ellehetetlenítik.

Ha például azt merem mondani, hogy két férfi, vagy két nő életközösségét ne hívjuk már házasságnak, akkor már meg is kapom a homofób címkét. Az fel sem merül, engem sérthet, hogy a feleségemmel egymásnak tett eskünket devalválják ezzel a cirkusszal, vagy hogy a vallásomban sértenek meg. Heteroszekszuális fehér férfiként vajmi kevés jogom maradt.

A csendes többség véleményét elnyomja a hangos kisebbségé. És ezzel a hangerő túlsúllyal a kisebbség nyomás alatt tartja a többség által választott politikai elitet és a nem választott, hanem saját jogán oda kerülő szellemi elitet is.

Ezért aztán bezárkózom bizonyos környezetekben. Nem mintha félnék, csak belefáradtam a nyilvánvaló bizonygatásába. Nem hiszem, hogy sok új tudományos elmélet születne, ha a tudósoknak minden lépésnél újra és újra bizonyítaniuk kellene minden egyes tételt, amit felhasználtak. Valószínűleg egy idő után azt mondanák, hogy basszátok meg...

Így virulhatnak a hazugságok apróbb- nagyobb virágai. Néha még beleállok egy-egy vitába, de jellemzően inkább félrenézek. Hiszen a hazugságoknak nincsenek, vagy csak nagyon ritkán vannak következményei. Viszont az ellenállást szinte mindig megbüntetik.

Voltak idők mikor az adott szónak súlya volt. Ma már az írottnak sem sok van, lásd az apró betűs részt.

Visszatérve az alapvetéshez, egy eltorzult erkölcsű társadalomban, hogyan is működhetne egy képviseleti demokrácia megfelelő módon.

Hát a választási ígéreteknek, talán súlya kellene, hogy legyen. Mondjuk törvény előtt számonkérhetőnek. Talán elvárható lenne, hogy a választott képviselőink legalább a munkahelyükön legyenek, mint más rendes dolgozók (lehet, hogy unalmukban még akár egy-egy törvénytervezetet is elolvasnának), és rendelkezésre álljanak a fogadóórákon. Talán meg kellene vizsgálni az alkalmasságukat.

A tehergépjárműveket, buszokat, megkülönböztető jelzéssel ellátott járműveket vezető embereknek át kell esniük egy pályaalkalmassági vizsgán ahol az alapkészségeket (hallás, látás, reflexek) mérik fel és pszihológiai vizsgán kell bizonyítaniuk, alkalmasak arra, hogy egy nagyobb méretű járművet vezessenek. És ez a vizsga, ami kell, hogy vezethess mondjuk egy 40 személyes buszt, nem szükséges hogy vezethess mondjuk egy 10 milliós országot.

Ráadásul manapság azok az "értékek" amelyek ahhoz szükségesek, hogy politikusként működj, nem nevezhetőek tiszteletre méltónak. Becsvágy, a pillanat uralását szolgáló elvtelenség, hazugság.

Kétlem hogy a "Nem ígérhetek mást csak vért és könnyeket" szlogen napjainkban versenyképes lenne.

És itt meg is érkeztünk a saját felelőségünkhöz. Kár lenne tagadni, hogy ezt a szart bizony magunk készítettük. Azzal, hogy mindig csak a szépet és jót akarjuk hallani, hogy nem akarunk soha semmi pluszt tenni a plusz juttatásokért, mi magunk korcsosítottuk el a politikai elitet. Most itt vergődünk mi az isten adta nép, és választott kedves vezetőink, egymás tökét markolva. Egyikünk sem akar lazítani a szorításon. Nem akarunk többet adni és ők nem mernek kevesebbet ígérni. Mi nem bízunk az általunk kitenyésztett korcsokban és ők pontosan tudják mit akarunk hallani, még akkor is ha tudjuk, hogy az nyilvánvalóan nem igaz.

Ezt a helyzetet feloldhatja egy katarzis (van néhány katasztrófa a horizonton), vagy megtehetnénk azt ami az élet számos területén működik, szigorú, mindenkire érvényes szabályokat hozhatnánk és bírókat választhatnánk. A fogásba menekült bokszolókat is a bíró hozza ki a meddő szituációból. Elveszítettük a közös víziót és elveszítettük a belső erkölcsi értékrendünket. Ezeket valamivel pótolni kellene, ha nem akarjuk folytatni a megkezdett utat. És szerintem ne akarjuk, mert még bőven van lefele. "A pokolnak nincsen feneke"  ahogyan Hamvas Béla fogalmazta meg.

Kellene egy választott testület (van néhány már készen: akadémikusok, alkotmánybíróság), amelyek egzisztenciálisan, politikailag függetlenek lennének, csak jogi vagy tudományos pályáról érkezhetnének és egy meghatározott szellemi elit választaná ki a tagjaikat.

- ők adnának jogosítványt a politikusi pályát választóknak,

- A választásokon induló pártoktól bekérnék a számonkérhető, nyilvános választási programot, amelynek lennének kötelezően kitöltendő pontjai

- a fenti program megvalósítását figyelemmel kísérnék és amennyiben nyilvánvalóan nem a megfelelő irányba tart a regnáló elit azokat visszahívhatnák akár egy év után is

-  Megoldanák és felügyelnék a média egyensúlyt, hogy a politikai szereplők azonos eséllyel érjék el a választókat

- A politikusi jogosítvány visszavonásával díjaznák a hazugságot (mostanában történt, hogy a sky news-on egy brit politikus élőben tagadott le egy tweet-et, ami a háta mögötti képernyőn volt kivetítve kb. 1x2 méteres nagyságban és ez a politikus még nem mondott le)

Mi választók pedig, a voksolásnál tanúbizonyságát kellene, hogy adjuk, tudjuk miről szavazunk. Például a szavazatunk mellé ki kellene tölteni egy kérdőívet, amit a programok kötelező pontjaiból állítanak össze és amennyiben az arra adott válaszok nem egyeznek a választott politikusunk programjával, a szavazatunk érvénytelen lenne. Mert hiszen miért is választanánk meg egy olyan politikust, aki nem arra esküszik fel, amit mi szeretnénk. A személyes vonzalom méretessék meg más versenyeken, itt ügyeink gondozására keresünk közszolgákat.

Végül pedig le kellene számolnunk a PC-vel. Nem normális, hogy szentnek kiáltunk ki mindent, viszont mára már bebizonyosodott, hogy ez a nyelvezet komolyan akadályozza a problémák megfogalmazását, ami az első lépcsőfok lenne a megoldás felé vezető úton. Ráadásul a szóbűn milyen messze, hány perc zuhanásra lehet  a "gondolatbűn"-től.

Tehát több őszinteséget, kevesebb hazugságot, nagyobb tudatosságot, szabályozott keretrendszert és egy azt betartató grémiumot szeretnék kérni.

 

Egy Proli aki választana, ha lenne értelme